Valakinek elsőre sikerül teherbe esnie, másnak többszöri próbálkozás után sem. Én az utóbbi csoporthoz tartozom. Ebben az is közrejátszhat, hogy elég későn jutottam el arra a pontra, hogy gyereket szeretnék. Harmincöt felett egyre kevesebb petesejt termelődik és egyre kisebb a teherbeesés esélye. Ráadásul a hormonjaimmal is akadtak gondok, így csak a mesterséges megtermékenyítés jöhetett szóba. Természetesen úton nem ment, csak orvosok és mindenféle szerek segítségével. Valójában mesterséges úton hozták létre a teherbeesés természetes környezetét. Sok kihívás előzte meg azt, hogy tegnap belém helyezhettek két megtermékenyített petesejtet. Tegnap, egy hétfői napon történt. Azóta sokat simogatom a hasam és beszélek hozzájuk. Biztatom őket.
A barátunk azzal viccelődött vasárnap, hogy „Mi a programod holnapra?”, „Teherbe esem.” És valóban, hétfőn terhes lettem. Sok injekciónak, tablettának és orvosi segítségnek köszönhetően. Valójában a feje tetejére állították a szervezetem. Két lábon járó hormonbomba vagy, véleményezett egy barátnőm. És igaza volt. A szervezetemben hemzsegnek az „idegen” anyagok.
Mielőtt visszahelyezték kettőnk egyesült ivarsejtjeit, az orvos útmutatást ad, hogyan tovább. A megtermékenyített petesejtek visszahelyezését embriótranszfernek nevezi. Kímélő életmód javasolt, ezt jól tudom. Nem emelni nehezet, nem stresszelni. Mintha az utóbbi kivédhető lenne. De figyelmem a pozitív gondolatokra irányul, így vélhetőleg több lehetséges bosszúságot ki tudok küszöbölni. Egyébként is egy cél lebeg a szemem előtt: megtartani a terhességet. Mert bizonyos értelemben mától terhes vagyok. Bár még a beágyazódás nem történt meg és számtalan veszély leselkedik utamon. De a sikeres terhességre összpontosítok.
Mit jelent a kímélő életmód, teszem fel a kérdést. A nagytakarítást és a nagy bevásárlást ne most intézze, válaszolja a doki. Tulajdonképpen tisztában vagyok vele, már másodszor járok itt, de újra meg újra rákérdezek mindenre. És mennyit ültessünk vissza? Kettőt ültetnénk, egyet fagyasztanánk. Kiderül, hogy a három zigótából csak kettő lett életképes, de azok nagyon jó minőségűek, és mindkettőt visszahelyezik. Akárcsak múltkor. Szóval ikerterhesség sincs kizárva! Mindkettőnek egyformán drukkolok, de legalább az egyik legyen kitartó!
Átsétálunk a főépületbe, ahol immár negyedszer veszem fel a hátul kötős hálóinget (két petesejtleszívás, két visszaültetés), és egy fehér lepedőt terítek a derekam köré, felhúzok egy papucsot és várom, hogy szólítsanak.
Egy lány velem együtt öltözik át, ez az első embriótranszfere, amit pár inszemináció előzött meg, amikor nem a megtermékenyített petesejtet, hanem a megfelelően kezelt spermiumokat helyezték fel. Én ezt a lépést kihagytam – a kedvezőtlen hormonképem miatt. A lány megkérdezte, fáj-e a visszaültetés. Nekem fájt, mondtam, sok más kivizsgáláshoz hasonlóan, miközben mások azt állították, ők meg sem érezték. De a méhtükrözés a legfájdalmasabb. Azt mondta, neki altatásban végezték, hogy ha találnának valamilyen bajt, azonnal kiküszöböljék. Mondtam, hogy én valójában nem tudom megítélni a fájdalmat, mert nekem alapvetően minden „előkészítés nélküli” hozzám érés fáj.
A lány győzködte magát, hogy sikerülnie kell az első lombiknak, mert ő egy újabb injekciókúrát nehezen bírna végigcsinálni. Megpillantom kék foltos a hasát.. Bizony, nem könnyű naponta két injekciót beleszúrni a testünkbe. De megszokja az ember. Én sem tudtam elképzelni, hogy képes leszek rá. Az előretöltött injekciókkal még csak-csak elbánt, meséli, de amelyek tartalmát össze kellett kotyvasztani, azokkal meggyűlt a baja. Én meglehetősen belejöttem a szúrásba, bár a férjem oldotta fel a tablettákat az oldószerekben és állította össze a helyes adagot. Néha pedig bementem a kórházba és a nővérkékre bíztam a keverést meg a szúrást.
Egymás mellé ülünk abban a teremben, ahol petesejtleszívás után feküdtem. Most is sok leendő anyuka fekszik az ágyakon és üldögél a fotelekben. Akik teát isznak és kekszet esznek, azok biztosan petesejtleszívás után vannak, mert az altatásban történik, és legalább 12 órán át nem ehet és ihat az ember. Pénteken még itt feküdtem én is egy órán át, ma pedig, három nap elteltével a megtermékenyített petesejtek visszaültetésére készülök. Ez már ébren történik, és ezáltal a fájdalmat is jobban megérzi az ember. Bár nekem bizonyára alacsony a fájdalomküszöböm. Olyan valójában, mint egy rákszűrés. Két perc az egész.
A visszaültetés előtt még egyszer-kétszer elmegyek mosdóba, majd én következem. Megkérdezik a férjem nevét, nyílik a bejárati ajtó, behívják őt. Az első alkalommal nem jött be a műtőbe, de most megkértem őt, hogy nézze meg a kis zigótáinkat és legyen mellettem.
Fél tizenkettő után megpillantottuk a mikroszkóp alatt a piciket. Mindkét nagyítócsőbe bele kellett néznünk, így rajzolódott ki a két kis sokszirmú virág. Átlátszó virágszirmokból álló emberi csöppségek. Az utódaink. De hosszasabb gyönyörködés helyett fel kellett pattannom a vizsgálóágyra, a lábam szét kellett tárnom (nagyon nincs ínyemre ez a póz!) és beleillesztenem a lábtartóba, majd megkért a nővérke, csússzak lejjebb, és már meg is jelent a lábam közt az orvos. Nem szeretem így kitárni magam. Így kitárulkozni. De nincs más választásom, ha teherbe szeretnék esni. Sokkal szebb lenne szeretkezés közben, mint egy steril teremben. De a lényeg a végeredmény. Egy gyors ultrahang, a vékony csúszós cső még csak-csak kibírható, harminc körüli számokat diktál a nővérkének az orvos, de utána következik a kacsa, amitől igen ódzkodom, mert érezhetően kitágít. De el kell viselnem, hogy bejutást biztosítson a sokszirmú virágoknak.
A férjem a fejemnél áll, erősen szorítom a kezét, a másikkal a karom simogatja. Belém került a két kis virág. Rózsák. Pontosabban bazsarózsák. Átlátszó bazsarózsák. Tüneményes gyermekvirágok.
Még egy hüvelyi ultrahangot elvégez rajtam az orvos, majd elmagyarázza a felvételt: ez itt a nyálkahártya, a fehér buborék pedig a felhelyezett zigóták.
Dobogó szívvel nézzük a fehér foltot. Hogy az ember mennyire tud örülni egy homályos foltnak!
A lábam át kell rakni a tolható hordágyra, majd a nővérkék segítenek átemelni a testem. Az egyik papucsom közben kissé lecsúszik, eléggé zavar, később megigazítom. Levehetem fejemről a hálót és számról a szájvédőt, mondja a nővérke, hacsak nem köhögök.
A kezemben szorongatom a felvételt és a két pici zigótára gondolok. Bekerültek oda, ahol a helyük. Puha, előkészített, meleg otthonra leltek. A fél órás fekvés közben, a kellemes dallamokat hallgatva rájuk gondolok.
Az öltözőben öt lány készülődik, egyesek már negyedszer járnak itt, sajnos ismerik a járást, mondják. Nagyon sokan vagyunk, akik segítségre szorulunk. Megérdeklődöm, ki mennyit szándékozik pihenni. Azt mondja az egyik, hogy neki az orvos szinte megtiltotta az ágyban fekvést. Kell tenni-venni, de mértékkel, el kell terelni a figyelmet a folyamatos aggódásról, vajon megmaradnak-e. Nem jó, ha az ember hónapokig fekszik. A mozgás jót tesz a vérkeringésnek. És egyébként is, ha valaki meg akar foganni, megfogan, és ha valaki nem akar, akkor tehetsz bármit, óvhatod magad, mindhiába.
A velem vetkőző lány azt mondta, neki is fájt a visszaültetés. Nekem most kevésbé, a férjem jelenlétének köszönhetően.
Egész úton hazafelé rájuk gondolok. Otthon eszem egy jót, majd lepihenek. Ma még ágynyugalom javasolt. Evés után beadom az előretöltött injekció tartalmának egyharmadát, nyolc kattintásnyit. Ezzel olyan állapotot idézünk elő, mintha terhes lenne, mondta az orvos délelőtt. Kissé becsapjuk, megtréfáljuk a szervezetet. Néhány nap múlva beadom a második harmadot.
Napközben azt írja a férjem, hogy nagyon szépek a zigótáink. Szerintem is. Hiszen kettőnkből lettek. Este megkérdezi a barátunk, melyikünkre hasonlítanak. Mindkettőnkre, a szüleinkre és a nagyszüleinkre, és valamennyi ősünk zigótáira. Mindegyikünkből van bennük egy falat. Két kicsi virágban benne foglaltatik mindkettőnk családfája.
Beültették kis virágainkat a számukra legkörültekintőbben előkészített környezetbe, a megfelelő táptalajba. A lényeg, hogy kitartsanak, még több szirmot bontsanak, és ne intsenek búcsút idejekorán, mint az előző kettő. És ezért mindent megteszek, ami tőlem telik.
