sokszirmuvirag

Kedd éjfélkor megcsászároztak és szerda délután fél kettőkor már a saját lábamon kellett felmennem az új szobámba. Több szobatársam lecserélődött öt és fél nap alatt, amíg az új szobámból végleg hazaengedtek a kórházból. Például egy 29. héten szült ikres kismama feküdt a szomszéd ágyban, 1200-1400 grammal születtek a babái. Miután kilökődött a nyákdugója, erős és gyakori fájásokra figyelt fel, így hát gyorsan kocsiba pattantak és irány a kórház. Épp, hogy felmászott a szülőágyra, elfolyt a magzatvíz, és megszült. Nem egymás melletti inkubátorba helyezték a piciket, hanem a terem két részébe, amit nagyon fájlal, mert fontos lenne számukra a hasban megszokott közelség. Sokan a hason túli életben is közös kiságyat javasolnak, hogy az ikrek minél több időt töltsenek együtt. Kezdetben mi is egy kiságyban gondolkodtunk, de a légzésfigyelőt csak két ágyban tudjuk elhelyezni, és a babák a százhúsz centis ágyból majdnem a felét elfoglalják. Félek, hogy fejbe rúgják egymást, bár megszokhatták már a rúgásokat és a lökéseket, a pocakomban is zajlottak a bokszmeccsek...

Csiptetős légzésfigyelőt kevesen ajánlanak, ami közös ágyban is használható lenne, a matrac alá helyezhető lap esetében a közös matrac vinné a rezgéseket.

A lány panaszos hangon közölte, hogy alá kell írniuk egy rémisztő értesítést arról, hogy mennyi komplikáció léphet fel a babáiknál. Szerencsére velünk ilyet nem írattak alá sem szülés előtt, sem szülés után.

A másik szobatársam a 27. terhességi héten szült, a babája a második napon agyvérzést kapott, és a harmadik újraélesztés nem sikerült. Neki is minden papírt el kell intéznie, ami egy újszülött esetében kötelező, a kicsi személyi igazolványától kezdve a lakcímkártyájáig, hogy megkaphassák a halotti bizonyítványt és elhamvaszthassák. Egyes érzéketlen szobatársak megkérdezték tőle, hogy mikor próbálkoznak újra babával. Még ezt a veszteséget sem dolgozták fel, sőt egy korábbi vetélését sem, és már ilyen kérdésekkel ostromolják. Azt is megkérdezték tőle, nem akar-e anyatejet leadni jó pénzért, olcsóbb lenne a temetés… Szegénynek nem elég a baja? Nem szeretem fogadni olyankor a gratulációkat, amikor meghallhatja, igyekszem kimenni a szobából vagy valahogyan elkerülni az ilyen helyzeteket. Persze nem mindig sikerül…

Szóval a pletykák elől továbbra sem tudok elbújni. Eljutott hozzám, hogy az egyik lány a szomszéd szobából a hetedik hónapban vette észre, hogy terhes. Pizzériában dolgozott és annyi pizzát evett, hogy fel sem tűnt neki, hogy igencsak megnőtt a hasa. És mit gondoltál, kérdezték a szobatársai, hogy kib…t nagyot kell pukiznod vagy kakkantanod?

A mi csöppségeink csodaszépek és ügyesen cseperednek, az orvosok szerint az egészségi állapotuk kiváló, csak még egy kicsit erősödniük kell. Egyszerűen imádjuk őket, nem győzünk minden percet kihasználni, hogy ott lehessünk velük az inkubátoroknál. A kislányunk nagyon nőies már most, a kisfiúnak és az apukájának lesz bőven dolga, hogy távol tartsa tőle a férfiakat! A fiunknak meg komoly az arckifejezése, de nagyon huncut tud lenni a nézése…

A varratszedés napján – a császármetszés utáni hatodik napon – elintéztem a hivatalokat (gyalogosan) és végre hazamentem (taxival). Előtte sokat megfordultam a kórház folyosóján. Több kismama meglepetten látja, hogy járok. Hogy a saját lábamon állok. Sok mindenki csak hallomásból vagy fekvő helyzetben ismert, és én is sokukat csak hallomásból ismerem, próbálom összekötni a hallottakat bizonyos személyekkel. Jó kis barkochba.

Nagyon féltem a varratszedéstől, hogy fájni fog, jobban, mint a császármetszés, de meg sem kottyant. Nem fájt sem a ragasztós géz lehúzása a bőrről, sem a varratkiszedés. Szerintem szépen begyógyult, igyekeztem ügyesen végezni a cicamosdást és elkerülni, hogy víz érje. Az elején húzódott, feszült a seb, de kényszerítettem magam, hogy mozogjak, a lehetőségekhez képest sokat jöttem-mentem, az orvosok is ezt ajánlják, úgy hamarabb gyógyul a seb...

De nem is tehettem másként, kénytelen voltam hamar felépülni a császármetszés után, ha el akartam jutni az inkubátorokhoz. Nem ment nehezen ahhoz képest, amire számítottam. Kábé öt napig voltak fájdalmaim, minden egyes felülés és felállás kemény erőfeszítésbe telt – kerestem a megfelelő pozíciót, hogy ne húzódjon a seb, hogy felegyenesedve járjak, de csak lassan és görnyedten sikerült sétálgatnom. De végül belejöttem. Igaz, hogy nagyon fáj a hátam és be van dagadva a lábam, de szép lassan ismét a régi leszek. Bár több tornára lenne szükségem, talán gyógytornászra is, de nem panaszkodom. Megéri az erőfeszítést.

A doktornő közölte, hogy hat hétig tilos az ülőfürdő és a házasélet. Pedig nem bánnám egyiket sem! Annyi mindenről lemondtam, sok ínyenc falatról és egyéb élvezetről, de egyáltalán nem éreztem lemondásnak, annyira szép eredményt értünk el és olyan nagy ajándékot kaptunk a megpróbáltatások után. Az orvosok is gratulálnak, milyen szép sokáig kibírtuk. Mégis nagyon hosszúnak fog tűnni az a hat hét… De néhány dolgot azért igyekszem „bepótolni”, mindazt, amiben a kórházi tartózkodásom alatt szűkölködtem: ettem pizzát, süteményeket, gyümölcsöket, voltam fodrásznál, kozmetikusnál, kimozdultunk színházba és sörözni a barátokkal, sétáltam utcán (ez is nagy szó, az időjárásról csak az ablakon keresztül és a neten tájékozódtam), bámultam a város felújított vagy csak régen látott részeit, a kizöldellt természetet.

Véget ért a kórházi "pörgés", és életemnek egy másik fejezete veszi kezdetét, továbbra is érzelmek széles skálájával – sok nevetéssel és sírással, örömmel és fejfájással. Kezdetben a reggeltől estig tartó kórházi látogatások, ugyanis a kisbogarak átkerültek a hatodik napon inkubátorból egy másik kórház kiságyaiba – majd a teljes értékű családi élet.

Bizony, olyan ügyesek a kisbogaraink, hogy már kiságyban fekszenek az új kórházban az első napjuktól kezdve. És már nem két lyukon nyúlhatunk be hozzájuk, hanem magunkhoz szoríthatjuk őket, a mellkasunkra, a nyakunkhoz, az arcunkhoz, és a karunkban sétálhatunk velük, cumisüvegből etethetjük őket, tisztába rakhatjuk őket – most láttam először a nemi szervüket (az apjuk már látta születésükkor, de utána csak pelusban melegítette őket az inkubátor), szóval nagy a teljes a testközelség szülte öröm!

Amikor tizenhárom hét kórházi tartózkodás után hazajöttem, a gyerekek nélkül üresnek éreztem a lakást. Persze nagyszerű érzés volt a saját ágyamban aludni, meg főleg a férjecskémmel, de bárcsak ők is velünk lehetnének! Sokkal fontosabbnak tartjuk azonban, hogy érettek legyenek arra, hogy hazajöjjenek, kivizsgálják őket és „felkészítsék” őket az otthoni életre. És mi is érettek legyünk a fogadásukra, elsajátítsuk mindazt, amit egy szülőnek el kell. Ezért mentem el például újraélesztés tanfolyamra, hogy ne essünk túlontúl kétségbe, ha beriaszt a légzésfigyelő. És megtanuljunk pelenkázni (sosem evés után, inkább etetés előtt) és egyáltalán kézbe fogni a babáinkat.

Idehaza csodaszép rend és tisztaság fogadott, és egy gyönyörű gerberás és szegfűs csokor. Végre állva ölelkeztünk, végre nem a szobatársnők előtt beszélgettünk, végre csak kettesben vagyunk! Megérdemeljük, hogy kötelező társaság nélkül is együtt legyünk.
A császározás utáni ötödik-hatodik napon próbálkozom a tejleszívással. Kaptam tejserkentő teát, egyet megittam, meg tejserkentő sört, azzal még várok. Az új kórházban azonban ellenzik a teát, sok gyereknek puffadást és egyéb gyomorpanaszokat okoz. Nem bírja a koraszülött csecsemők gyomra a köménymagot. Sajnálok néhány anyukát, mert kétségbeestek, hogy a gyerekeiknek adott tejük panaszokat okoz a kicsiknél, és az addig lefejt tejüket is kiönthetik. Sokan a bogyós gyümölcsök fogyasztását sem kerülik, pedig sok helyen ellenzik az eper, a málna, a kivi és egyéb apró magvas gyümölcsök fogyasztását.

Egyesek a kézi mellszívó mellett érvelnek, mások az elektromosra szavaznak. A kórházi elektromos mellszívó sokkal jobban bevált, állítólag a legjobban imitálja a babák szopizását, de lehet, csak azért növekedett meg a tejmennyiségem, mert egész nap a babákkal lehetek, és a közelükben jobban termelődik a tejem… Mindenesetre sokat masszírozom a mellem és valamennyit sikerül magamból kisajtolnom. A kézi mellszívó annak megállapítására elég volt, hogy van tejem, de a kar húzogatása helyett inkább a mellem masszíroznám, hogy átjárhatóvá tegyem a tejcsatornákat és növeljem a teljesítményem. Egy kéz kellene a masszírozásra, vagy akár kettő, egy a kar húzogatására, egy a tölcsér mellen tartására – annyi kezem meg nincs. A csecsemőosztályon elég keményen megnyomkodták a mellem a hatodik napon, amikor már keményedett és fájni kezdett, de láttak rá esélyt, hogy összejön a szoptatás. Császármetszés után a harmadik hétre lett végül annyi tejem, hogy egyik gyermekem két-három etetését anyatejjel oldjam meg.

Az új kórházban már napi tíz órát tölthetünk együtt. Nagy az öröm! Bár a hatodik napon a május 19-i átszállítás eléggé megviselte őket és jóval bágyadtabbak, mint korábban. Az inkubátorban csupa élet voltak, most meg eltűnt az élénkség. De idővel visszajött, miután megszokták az új kórház új szobáját, más gyerekek sírását, a nővérkék beszélgetését, a helyi zajokat. Nem bánjuk, hogy nem kell lábujjhegyen járnunk és suttognunk a közelükben, és nemigen zavarják őket a zajok.

A családtagok közt időközben elkezdődött a találgatás, melyik gyerekünk kire hasonlít. Egyesek szerint a leány a férjemre, mások szerint rám. Az új kórház nővérkéi azt mondják, kiköpött anyja. Nagy büszkeséggel tölt el, bár a haja színe, a szempillája egyértelműen az apjáé – a férjem a nagymamáját is felfedezni véli benne. A kisfiú sokkal világosabb hajú és bőrű, mint mi. Valamelyik felmenőnk génjei jutottak benne erőteljesebben felszínre a sajátjainknál.

Sokan várják, hogy dajkálhassanak… A keresztanyám kirakta a fényképeiket az ebédlőasztalra, és jár őket nézegetni, mint mi az inkubátorhoz, az új kórházban pedig a kiságyukhoz. „Minél többet nézem őket, annál aranyosabbak.” „Hogy lehettek ilyen szépek”, kérdezi tőlük sokszor az apjuk is. Annyira ennivalók! Kis huncutkák. Az unokatesóim agyon fogják őket simogatni. Egyik nagymamám megmondta az ultrahangfelvétel alapján, hogy nagy hajuk lesz (egy sötét foltot nézett a hajuknak), akár az anyósom, mert égett a gyomrom. A népi hiedelmek! Az anyós meg van győződve arról is, hogy akkor nőnek, amikor nyújtózkodnak (nem az ételtől és a sok alvástól).

A családtagok sajnos csak egy órára láthatják őket, ablakon keresztül, persze az ajtót egy résnyire nyitva hagyjuk.

Sorba végzik el babáinkon a kivizsgálásokat: koponya- és hasi ultrahang, hallásvizsgálat, neurológiai és látásvizsgálat. Az eddigi eredmények kiválóak. Csak a kislányunk hasa puffadt, így tejcukor nélküli tápszert kap. Kérdeztem, nem lehet-e a tejem az oka, amiből nincs sok, napi egy-egy étkezést tudnak kiváltani vele, de azt mondták, valószínűleg a tápszer okozza. Rákérdeztem arra is, idegen anyatejjel vagy tápszerrel egészítsük-e ki a tejemet – a nővérke szerint az idegen, túlsterilizált anyatejből kiölik a fontos tápértékeket is, és a tápszerek manapság már sokkal jobbak. A többi anyuka se fogadna el idegen anyától tejet, akiknek talán néhány komolyabb betegségét kiszűrik, de például a táplálkozásáról semmit sem tudnak…

A neurológus kivizsgálása elég félelmetes volt. Erősen megkopogtatta a karjukat, a lábukat, a szemükbe világított, tapsolt, a tenyerére ültette, majd előre döntötte őket... Kész cirkuszi mutatványosokat faragott a gyerekeinkből, én pedig majdnem elájultam félelmemben! Kiderült, hogy kislányunk feje kissé aszimmetrikus, ami ikrek esetében a helyhiány miatt gyakran előfordul. Ezért fontos ébrenlétben és felügyelet alatt a szigorú hasi fekvés, és a csontok formálhatóságának köszönhetően a fejformája idővel teljesen helyreáll. Megdicsérte, milyen életerős leányunk van. A fiunk mindenben nagyon szabályos és minden rendben van vele, csak a két koponyafélteke közti sáv nincs teljesen összenőve. Mindkettő nagyon ügyes, hason fekve jobbra-balra forgatják a fejüket, igazi kis örökmozgók, amikor ébren vannak. Egyébként a nap döntő részét végigalusszák.

Egyéb gond nem merült fel náluk, csak a kislány szeme gyulladt be, szemcseppeket kap, a kisfiúnak pedig bepállott a herezacskója, de mindkettőt hamar orvosolják.

A papizás azonban kezdetben nem megy igazán, olykor-olykor orrszondára szorulnak. Megállapítottak nekik a testsúlyukhoz képest egy étkezési adagot (azt hiszem, 150 ml/ ezer gramm/nap), ami a második héten 50 ml három óránként, és kötelezően meg kell enniük. Annyira sajnálom őket! Nagyon kifáradnak a cumisüveg szívásában, ha pedig evés közben kakilnak, abba kell hagyni az etetést, hogy egy „feladatra” tudjanak összpontosítani.

Kezdetben megmutatták, hogyan fogjam a baba fejét etetéskor, magammal szembe ültessem a lábamra és a bal kezem ujjait nyissam szét úgy, hogy a háta felső részét, a nyakát és a fejét is tartsam, jobb kézbe fogjam a cumisüveget, és mindig legyen a cumis részében tej, tartsam szinte függőlegesen, néha birizgáljam meg a szájuk szélét vagy nyomkodjam meg a cumit, mert képesek elaludni evés közben, és ilyenkor elfelejtenek szívni. Azt is megtanuljuk, hogy a cseppeket (pl. D-vitamin) étkezés előtt cseppentsük a cumirészbe.

Az egyik picurunk a „próbababa”, akin szemléltetik, mit hogyan kell csinálni (etetés, böfiztetés, pelenkázás, köldökcsonk fertőtlenítése), a másikon pedig én utánzom a nővérke ténykedését. Idővel a köldökcsonkjuk is leesett, így ezzel sem kell külön bajlódnunk pelenkázáskor.

Evés előtt úgy tudnak csücsöríteni, hogy sehogy sem tudjuk beléjük tuszkolni a cumit, a kislány a nyelvével is tolja kifelé, a kisfiú csak erősen összeszorítja a száját, vagy azt játsszák, hogy beletehetjük a szájukba a cumit, de nem szívják. Sőt, az ellenkezője is előfordul: kislányunk néha olyan mohón szív, hogy a nagy mohóságban folyton kilöki a szájából a cumit. Ha pedig még éhes, böfiztetés közben a nyakunkat nyaldossa, ha elcsúszik az előke. Egy hétig hiába tömtük őket, de idővel nagyon belejöttek az evésbe.

A kislány ügyesebben eszik, a kisfiú kényelmesebb, lustább. Két hét alatt háromszáz grammot híztak és kábé száz grammot fogytak kezdetben vissza. Idővel a kijelölt időpontnál hamarabb követelik az adagjukat, néha hangos sírással, vagy csak cuppogással, sőt repetát is kérnek, de a nővérkék nem merik leterhelni a gyomrukat. Vagy étvágyserkentőt kaptak, vagy nagyon összekapták magukat…

A kisfiunk is egyre mohóbban eszik, de a kislányunk sem kéreti magát – vajon mindketten így fogják a későbbiekben habzsolni az életet is? Ilyen élvezettel fogyasztják majd az élet egyéb örömeit?

Az ember nem is tudatosítja, mennyit kell születés után küzdeni, amikor a vízi lénynek, aki köldökzsinóron kapja kényelmesen az éltető anyagokat, saját erőből kell lélegeznie és erőkifejtéssel magához vennie az ételt. Néha bizony szinte fáj a szívem annak láttán, hogyan tömik őket, mint a libákat, és azt, mennyire kifáradnak a cumizásban. Szóval le a kalappal előttük, és csináljanak szépen mindent a saját tempójukban. Persze szeretném, ha jobban ennének és mielőbb hazakerülnének, de el kell fogadnom a helyzetet. Én sem bírnék kötelezően megenni három óránként bizonyos mennyiségű ételt, főleg ekkora kényszer alatt. Vagy mondjuk gyakorlott túrázókkal tartani a tempót. Mindenbe bele kell jönni. Szerintem még a szopóreflexük és az emésztőrendszerük sem elég fejlett. Táplálkozási nehezítettség, ez áll a kórlapjukon, emiatt nem jöhetnek haza. De jól haladnak, két és fél hét után már nekünk is megeszik a teljes adagjukat (az új kórházban a második héten 60-65 ml naponta hétszer, éjjel nagyobb időközönként: 5.30, 8.30, 11.30, 14.30, 17.30, 21.30 és 1.00 órakor). A harmadik hetükön majdnem 500 grammot híztak.

Miután a kislányunkon az új tápszer sem vált be, a tejcukor nélküli, visszatértek a korábbihoz, és Bio Gaia cseppeket kap a bélműködés serkentésére. A kisfiunk kakilásával és böfizésével semmi gond, ő kap napi két-három adag anyatejet, talán az segíti elő az emésztését.

A férjemmel minden reggel együtt etetünk, és sokszor az esti etetést is együtt végezzük. Napközben pedig én próbálom megetetni mindkettőt. Két gyerek etetése nem egyszerű dolog, felváltva etetem, böfiztetem őket, a másiknak ki kell várni a sorát. A figyelemmegosztás nem könnyű feladat, mert ha az egyik sír, többet simogatom és többet foglalkozom vele – egyébként alig hallani a hangjukat, nagyon nyugodt gyerekek – jobban kivívja a figyelmemet, de igyekszem a másiknál máskor pótolni. Nekik is türelmet kell tanulniuk.

Mindkettő nagyon huncut szemű, és ha megsimogatjuk a fejüket vagy az arcukat, néha nagyon szépen elmosolyodnak. („Milyen szépen elmosolyodtál, hogy kaptál apucitól puszit. Még sok-sok puszit fog apuci adni neked.”)

Versengenek egymással, evésben és növésben egyaránt. Nagyon haza akarnak már jönni J

A férjem szerint még szerencse, hogy ketten vannak, ha egy babánk lenne, összevesznénk rajta.

Kaptunk sok szép babaholmit, szinte megijedtem, hogy magam nem is fogok tudni vásárolni, de végül sikerült végigjárnom néhány bababoltot. Attól is tartok, hogy annyi ruha összegyűlt, hogy talán mindet rájuk se fogom tudni adni (talán csak egy fénykép erejéig). Egyébként nagyon-nagyon jó érzés elképzelni benne a picurkáinkat, a kishercegnőt és a kisherceget, pedig nem különösebben szeretek öltözködni vagy öltöztetni. És a ruhájuk többségét apuci mosta és vasalta ki, ezért külön köszönet.

Egy hét alatt helyrerázódtam testileg, a második héten kifejezetten jó formában vagyok. Semmi okom panaszra, a sebem már csak ritkán húzódik, ha köhögök, vagy ha gyors mozdulatot teszek. Szerintem azért, mert nem vágtak át izmot (félrehúzták), vagy csak egyszerűen ilyen jó vagyok. Csak a hasam nagy még mindig – mintha az ötödik hónapban lennék... Csukott szemmel megyek el a bikinis kirakatok mellett. A férjem azt mondja, lehet, hogy bent maradt még egy gyerek… Simán terhesnek néznek. A barátnőm is mondta, hogy szülés után átadták neki hetekig a buszon az emberek a helyüket.

A hasbugyin vagy hasszorító haskötőn is gondolkodom, vegyek-e. Sokan vannak ellene, sokan mellette. Felpróbáltam egyet egy bababoltban, de eléggé szorított – persze ez a lényege… Egyébként pedig császármetszés után közvetlenül, és nem két-három hét elteltével kell elkezdeni a használatát.

Persze 12 hét fekvés és egy császármetszés után majd' kettétörik a derekam, nehezemre esik a járás, de hősiesen jövök-megyek, legyek egyre edzettebb, hogy gondoskodni tudjak a bogárkáimról..

Az új kórházban a reggel nyolctól este hatig való álldogálás nehéz – azonban egész nap velük lehetek, ez viszont kárpótol mindenért! Kérdeztem, bent alhatok-e, de csak akkor javasolják, ha hamarosan hazavihetem a kicsinyeimet. Így csak bejárhatok látogatni, és nincs ágyam, ahova ledőlhetnék, csak a kiságyas szobában van egy szék, meg egy mamaszoba van, ahol leülhetek, de néha bejönnek fejni. Dagad is a lábam, sajog a derekam, de minél többet velük akarok lenni, sétálgatok és üldögélek velük a kicsi teremben, simogatom őket, etetem őket – enni a meleg napokon gyakran nem akarnak, aminek ez az álmosító, bágyasztó hőség is az oka lehet -, pelenkázom őket, beszélek hozzájuk. Egyre több a tejem, de egyiküknek sem elég minden etetéshez, sőt alig kóstolgatják még, de legalább egy-egy tápszeres étkezést ki tudok vele váltani – persze csak cumisüveggel, a szopizáshoz valószínűleg még gyengék lennének, vagy ugyanannyi energiát veszítenének, amennyit az étellel nyernének.

Szívesen velük tölteném az éjszakákat, de a vidékieket részesítik előnyben és igazuk is van. A nővérkék szerint jobb, ha nem alszom bent, mert egyrészt nem tudnám még éjszaka megetetni őket, és ugyanúgy rájuk hárulna ez a feladat, másrészt a sok gyereksírástól és a nővérkék ténykedésétől kialvatlan lennék, harmadrészt két éjszakát a hazaengedés előtt bent alhatok, hogy az esti-éjszakai rutint is lássam, megtapasztaljam a gyerekek viselkedését. Többek szerint jobb, ha nem fekszem be, használjam ki az estéimet, pihenjek minél többet, és amint értelme lesz bent tölteni az éjszakát, úgyis szólnak, és összeszokhatunk. Utána pedig végre-valahára együtt lehetünk itthon. Már vár rájuk a kiságyuk.

Ismét sok anyukával szóba elegyedem, és megtudom, mennyire problémás tud lenni egy ikerterhesség, hányszor marad vissza fejlődésben az egyik gyerek, az ismerőseiknél is előfordult egyiküknél testi-szellemi visszamaradottság. Ugye az egyik szobatársamnak is elhalt az egyik babája a harmincadik héten a hasában. És itt is egyik iker inkubátorban fekszik, a másik kiságyban. Az egyik lány természetes úton szülte meg az ikreit, mindkettő fejfekvésű volt, kézzel tartották meg a másodikat, nehogy elmozduljon… Az egyik pár gyermeke macskanyávogás-szindrómában szenved, hallani a szobákban a nyávogását, egy másik lány gyermeke pedig Down-kóros, pedig elvégezte a szükséges kivizsgálásokat, és jók lettek az eredményei, vagy az orvosok nem figyeltek fel a rossz értékekre – szerinte a nyaki redőszűrésből egyértelműen kiderülhetett volna – a lány nyaki redőnynek nevezi a kivizsgálást.) A babája gyomorszondával kapja az ételt.

Az egyik szobatársnőm attól tart, hogy akkora a mellbimbója, hogy nem fog beleférni a gyereke szájába.

Végül mégsem maradtam bent a kórházban, amikor felajánlották, mert nyugodt körülmények között akartuk hazavárni őket. Még néhány babaholmit be kellett szereznünk, mostam és vasaltam, és a nővérkék és az anyukák is meggyőztek, hogy az osztályon nagy éjjel is a sürgés-forgás, az ágyak kényelmetlenek és mindig sír valamelyik baba. Éjjel sem vár rám semmi egyéb, csak az etetés. A fürdetést pedig megmutatják napközben. Forróbb vizet készítsünk elő, 37 fokosat, mert mire levetkőztetjük őket, kihűlhet. Szétkeverjük a vízben a fürdetőt, majd felülről lefelé, a fejtől a nyakon át a lábakig, legvégül a popsit, megmosdatjuk, bebugyoláljuk, bepelenkázzuk és felöltöztetjük őket. Nem árt, ha a kád és az a hely, ahol pelenkázzuk és felöltöztetjük őket, közel esik egymáshoz.

A császármetszés után három héttel végre fulltájmos anyuka leszek. Nincs ennél jobb dolog a világon, bár félek a felelősségtől, hiszen a gyerekek eddig ismeretlen helyzeteket teremtenek. És bár az élet más területein helytálltunk, ez újabb kihívást jelent mindennapjainkban. De mindent megteszünk, hogy megálljuk a helyünket.

Sokszor gondolok arra, milyen jó dolog anyukának lenni! Semmihez sem fogható és semmivel sem pótolható érzés, amikor reggelente együtt etetjük sötét hajú, nagy szempillájú egzotikus szépségű kislányunkat és a szabályos, szép vonású, kópés és koravén arcú kisfiunkat. Az egész napunkat beragyogja.

Még ha első nap otthon őrült sírásba is kezdtek, mert megsínylették a helyváltoztatást, ráadásul jól végigráztuk őket fél városon, nyűgösek is voltak, mire hazaértünk, olyan síráskoncertet levágtak, hogy nem tudtam, melyiket dajkálgassam... De meg kell tanulnunk azt is, hogy ne vegyük őket rögtön fel, ha sírnak. Meglátogatott két védőnő, azt mondták, a családtagok jöhetnek bármikor, csak kicsi gyerekek és betegek ne, akik fertőzhetnek. Meg egyszerre ne sokan, mert az is felbolygatja őket. De nagyon jót tesz nekik, minél többen szeretik őket.

Szóval az első otthoni éjszakán keményen feladták a leckét. Bent hallani sem lehetett a hangjukat, itt meg felváltva meg duettben ordítottak. Mindenesetre nem szabad megijednünk a sírásuktól! A környezetváltozás és a zötyögés is betett nekik, nehéz napjuk volt. Más itt a kiságy, a levegő, a zajok. Idővel megkülönböztetjük a különböző sírásaikat, és eldöntjük, felkeltsük-e őket evésidőben, vagy akkor etessük őket, amikor sírnak. Nem tudjuk, elég meleg-e a tej és nem túl forró-e, és nem terheltük-e le a gyomrukat. Tele vagyunk kérdésekkel, a mellemre rakom őket, hátha a szívdobogásom és a mellem, és egymás közelsége megnyugtatja őket. Egyébként az éjszakai időszakon kívül a kórházban megszokott evésidőben kezdenek el mocorogni.

De nem aggódunk különösebben, szépen lassan majd csak belejövünk. Végre hazakerültünk három hét után, több helyváltoztatást követően: kikerültek a pocakomból, majd egyik kórházból a másikba, és végül haza. Reméljük, hogy egy időre ez a végső állomás… És tengernyi szép napot töltünk együtt!

(Talán ezzel a bejegyzéssel véget is ér a blogom. Szeretnék a lehető legtöbb időt tölteni a kiscsillagokkal. Ha viszont úgy érzem, meg kell örökítenem egy-egy történetet, folytatom.)

Eljött a nagy nap, május 13-án éjfélkor megpillanthattuk, amit eddig csak éreztünk, illetve felvételeken láttunk, teljes testközelségből! Csodás érzés!

Éjjel fél tizenegy körül még neteztem, még talán tizenegykor is, amikor úgy éreztem, hogy bepisiltem. Már mindketten úgy hittük a férjemmel, hogy megússzuk 13-át! De végül is nem vagyunk babonásak, és ha mégis, akkor csakis szerencsét hozott nekünk a tizenhármas szám. Mindenesetre meglepődtem, hogy már a vizeletemet sem tudom visszatartani... Vizes a bugyim, a betétem, a nadrágom, és a lepedőn is nő a folt. Gyorsan nyomtam a nővérhívót, de a szobatársak is nyomták volna. Jobban megijedtek, mint én, és már pakoltak is, amikor a nővérke megállapította, amit valójában mi is tudtunk, hogy ez bizony magzatvíz és hívta az ügyeletes orvost, aki éppen a fogadott orvosom volt. Megvizsgált, és kijelentette, hogy majdnem teljesen nyitva a méhszáj, azonnal visznek a műtőbe. Kérdeztem, kivárhatjuk-e a május14-ét, de valójában nem szükségszerű, mondtam. Ez most tényleg a legelhanyagolhatóbb tényező. A lényeg, hogy babáink a legnagyobb biztonságban megszülessenek. Közben a férjemet próbáltam elérni telefonon, akit elküldtem céges vacsorára. Szerencsére az este italozás részéről lemondott, így már otthon érte a hívásom. A nővérke kerekesszékkel érkezett és letolt a szülészetre – ő vett fel az osztályra és ő is vitt szülni – és lent egy nővérke nekilátott a borotválásomnak, fertőtlenítőszerrel kent be, folyt belém az inzulin, de közben vécére is kellett mennem. Betoltam magammal az inzulinos állványt, megkönnyebbültem. A beöntést megúsztam.

A férjem közben beöltözött, derűs, nyugalmat áraszt. Szóval nem az a férjtípus, akit nyugtatgatnia kell a feleségének. Fogja a kezem, amíg folyik belém az infúzió. A nagyműtőbe azonban egyedül megyek be. Félelmetes látványt nyújt a sok gép és szerkentyű, de mindenki kellemesen beszélget, az ott uralkodó fesztelen hangulat akár meg is nyugtathatna, de kicsit bepánikolok. Szerencsére nincs időm semmire. A kezembe nyomnak egy féldecit, welcome drink. Az aneszteziológus elmondja, mi az érzéstelenítés menete, majd görbítenem kell a hátam, nyomkodja a csigolyáimat, kéri, hogy ne húzódozzam el, majd beszúr egy injekciót. Előtte megkérdezem, nem kéne-e előtte csillapító injekció, de azt mondja, az ugyanígy fájna. Akkora fájdalom csak, mint egy branül beszúrása. Húzást, nyomást érezhetek, a katéter felhelyezését is érzem, de a lábam elzsibbadt. Még megkérem a doktornőt, hogy ha lehet, ne vágjon át izmot, hamarabb gyógyuljak, de természetes eljárásnak tekinti, nem is kérdés.

Aztán zöld lepedő alá bújtattak mindkettőnket – hát sátrazunk, kicsim? A férjem fogja az arcom, a halántékom, a homlokom, jelenléte mindennél többet ér. Egyszer csak a köldökömnél erős nyomást érzek – vagy a babucikat nyomják ki, vagy az izmomat húzzák el, hogy át ne vágják. És felsír az első baba, a kislányunk, a mellemre rakják, a lepedőre, csak érzem őt, de nem látom, majd bemutatja a szülésznő. És felsír a második baba, a kisfiunk, szintén a mellemre rakják és bemutatják, majd elhívják a férjemet lefényképezni magzatmázas picurkáinkat. A tisztításra és az összevarrásra visszaérkezik.

Amikor végeztek, áttolnak tolóágyon a császáros őrzőbe, ágyba fektetnek, a hasamra zsákot raknak. Nem tudok elaludni, annyira remegek és reszketek a sok gyógyszertől, amit belém pumpáltak. Mire valamelyest elalszom, könyörtelenül felébresztenek. Háromszoros hullámban hányok, tartják a tálat. Az epém vagy a gyomorsavam kapott zöldet. Majd lemosnak alulról ágytál felett, majd meg kell mozgatnom a lábam, bár alig ment ki belőle a zsibbadás, fel kell ülnöm, fel kell állnom. Cicamosakodás közben annyit mondanak, hogy vegyek egy nagy lélegzetet, és mire észbe kapnék, kikapják belőlem a katétert. Vécére a saját lábamon kell mennem, hiába kérek segítséget, hogy már három hónapja fekszem, és a császármetszés sem tett jót. De tudok pisilni, ez nagy öröm. A férjem bead az osztályra néhány hiányzó dolgot, újra felkelek, de nem bírok állni. Szemellenzővel és füldugóval sikerül szinte nyolctól délig aludnom. Mivel tele az osztály, a kötelező 24 órát nem várhatom ki az őrzőben, kell a szabad ágy, és fél kettőkor lemegyünk lifttel és kísérővel az első emeletre. Kettőkor pedig már láthatjuk a babáinkat! A posztintenzív osztályra kerültek. Kezdetben egy-két óra légzéstámogatást kaptak, utána már önállóan lélegeznek, csak a testhőmérsékletüket tartják fenn. Két lyukon nyúlhatunk be hozzájuk alapos kézfertőtlenítés után. Mondanom sem kell, hogy a világ legszebb babáit simogathatjuk! Fiunk 2050 gr és 48 cm, a lányunk 2040 gr és 47 cm. Egy perccel idősebb a hercegnőnk.

Pár napig méhösszehúzó injekciót kapok és továbbra is szúrják a vállamba a vérhígítót. Azt ajánlják, hogy kezdetben fogyasszak gyomorkímélő ételeket, de normál ebédet adnak, így epém kapja a dózisokat. Mozogjak minél többet, hamarabb gyógyul a seb és hamarabb összehúzódik a méhem, ami az óriási ballonból ismét öklömnyi méretű lesz. A kitágulása is hónapokig tartott, a visszahúzódása sem fog menni egyik napról a másikra.

Azt azért megjegyzem, hogy a császáros osztály személyzetének kellemetlen stílusa párszor megkönnyeztet. Három hónapja fekszem, segítséget kérnék, kerekesszékre lenne szükségem az inkubátorokhoz, erre beviharzik az asszonyság, hogy mit mondtam a férjemnek, nem tudok járni? Csak rövid ideig bírnék az inkubátor mellett állni, szeretnék egy széket. Lesz ott szék. De honnan tudhattam volna? Ezért kértem kerekesszéket, hogy tovább láthassam a babákat. Sírva megyek be gyönyörű babáink mellé és megpróbálok sokat állni, de elüldögélhetek egy széken is.

Érkeznek a gratulációk, a maileknek és az sms-eknek örülök, mert rövidek és tömörek, bármikor olvashatók, de a telefonhívásokat nem szívesen fogadom. Cseverészés helyett magunkra szeretnék figyelni.

A férjem olyan szépen nyúl és beszél a két mindenünkhöz, hogy teljesen ellágyulok. Folyton meghatódom. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy két gyönyörűség lett a miénk! Naponta kétszer nézhetjük, simogathatjuk őket. Megnyugszanak, amikor elénekeljük nekik a hasamban már hallott ismerős dalt: kicsi vagyok én…

A férjem már a császármetszés után megünnepelte hazafelé menet egy pincérrel a két csillagot.

Mosdásnál ügyelnem kell a varratra, nem fogják a gézt cserélgetni, mert baktériumok kerülhetnének a sebre – fontos, hogy ne kapjon vizet (felül cicamosdás, alul-hátul zuhanyzás). A tejtermelődéssel ne foglalkozzam, több nap is eltelhet, mire beindul. Teával, sörrel próbálkozhatok, dörzsölgessem alaposan, három óránként próbálkozzam mellszívóval. Málnát, epret kerüljem. Sok vizet igyak. Harmadik nap éjfélkor már megjelennek az első tejcseppek. Nagyon örülök, mert a picikék szopizó mozdulatokat tesznek a szájukkal, és bizony szívesen a mellemre venném már őket!

Testi változásaim: nagyon bedagadt a lábam, ami három hónapig felpolcolva volt. A ránehezedő súlytól, a járástól, meg alapvetően szülés után (terhesség alatt) általában bedagad. A másik dolog a sajgó hátfájás. Viszont sokkal több pisi elfér a húgyhólyagomban, mint korábban. És már háton is tudok aludni sok-sok hónap után! Fura látványt nyújt a feleslegessé vált, funkciója vesztett hasbőröm. Olyan nagy, hogy még a sebem sem láthattam… Csak érzem, minden egyes köhögésnél összehúzódik.

A volt szobatársaimnak beszámolok az eseményekről, már a folyosón üldögélek a többi kismama és anyuka közt. Sokan nem láttak még egyáltalán, állva meg főleg nem. Nővérkék, orvosok kedvesen érdeklődnek, hogy vagyok. A várandós osztály szolgáltatásainak, alkalmazottainak kedvességével mindig elégedett voltam. Meddig is bírta ki nálunk? Tizenkét hete lesz… Egyik reggel ötkor megjegyzi a nővérke: Már a 87. vérhígítót kapja. Felfoghatatlan ez a sok-sok nap, amit bent töltöttem. És hogy eltelt, a kitűzött cél minden kellemetlenséget háttérbe szorított!

A köszönőlevél és a köszönőcsomag már készül. Nagy hálával tartozunk nekik, én és a babáim. Mindazért, amit nyújtottak. Még a tégláimnak is…

Aztán néhány adminisztrációs ügyet is intéznem kell, a védőnő is meglátogatott, a földszinti irodában a babák anyakönyveztetéséhez szükséges adatokat kérik el, és a kicsik kapnak termékbemutatós ajándékcsomagot.

Még pár információt összegyűjtök újabb szobatársaimról, egyik elvesztette a harmadik újraélesztéskor a huszonhat hetes babáját, agyvérzést kapott, a tüdeje is bevérzett. A másik még nem szült meg, agykamra-tágulata van a picinek, születés után azonnal viszik műteni. Egyiknek kilenc hetesen elhalt a méhében a babája, műtétre jött be. A következőnek a baba szívhangját nem hallották, szívverés-serkentőket kapott, majd megcsászározták… Egyikük a hetedik hónapban vette észre, hogy terhes. Pizzériában dolgozott és annyi pizzát evett, hogy nem tűnt fel neki, hogy nő a hasa. És mit gondoltál, kérdezték a szobatársai, hogy kib…t nagyot kell pukiznod vagy kakilnod? A baba-mama sztorik azonban hamarosan már a múlté!

A császármetszés utáni hatodik napon varratszedést követően hazaengednek! Ujjé! A babáinkhoz másik kórházba kerülnek, ott már egy szobán lehetünk, összeszoktatnak és hamarosan hazavihetjük őket. Szép négytagú család leszünk!

„Kincsem, nagyon ügyes vagy, hogy így kitartottál!”

„Én köszönöm a rengeteg biztatást, segítséget és támogatást, amit tőled kaptam.”

Kimondhatatlanul szeretem mindhármukat!

Elég levert vagyok a napokban, nehezen viselem a kórházi légkört, az összezártságot, főleg a szobatraktor éjszakai kekszbontogatásait, folyamatos beszélhetnékét – napi öt-hat órát telefonál, a maradék ébrenlétet pedig velünk szeretné megosztani. Sosem volt ínyemre a beszélgetés kedvéért folytatott beszélgetés. A semmiről való csacsogások. Egyetlen megoldást a füldugók jelentenek. Nem megy ki a szobából sem akkor, amikor telefonál, sem akkor, amikor vendégem van. Levertségemhez az is hozzájárul, hogy mindenem fáj, és nehezen viselem az olyan biztatásokat, hogy bírd ki minél tovább, és hogy másnak is volt gyomorégése az utolsó hónapban. Nekem meg szinte végig. Annyi mindent összeesznek a szobán, hogy az égnek áll a hajam, hihetetlenül zsíros, fűszeres és túlcukrozott ételeket, aztán meg panaszkodnak a refluxra. Én pedig következetesen betartom a diétát, de így sem jutok dűlőre, főleg babáim testhelyzetéből adódóan. Panaszra azonban semmi okom, magamért és a babákért teszem.

Bevallom, olykor fáraszt a gyerekeink iránti lelkesedés, a látogatási feldobottság is, az, hogy a rokonok tőlük remélik a hosszú élet titkát.

Az elmaradt ultrahang is bánt, megemlítettem a viziten, hogy katasztrófaként éltem meg, de mosolyogtak szobatársak, vizitesek egyaránt. Szombaton bepótoljuk, ígérik. A doktornőm is megállt nálam, megerősítette a hírt, de valahogy ez sem javít a hangulatomon.

Nagyon várom már, hogy otthon legyek, és a férjem is nagyon vár haza. Mit nem adnék érte, hogy végre együtt legyünk! A férjem sokat álmodik a babáinkról. Például azt, hogy megszületett a két aranycsillag – az álom hangulata nagyon békés és harmonikus volt. B babánk vigyorgó, huncut szemű kisfiú, sokat pukizott, aztán jókat nevetgélt rajta. A babánk pedig nagy barna szemű szépség, arckifejezése nagyon komoly. Férjem álmában 1,3 kilósak voltak, de nem tűntek kicsinek.

Én szombaton láthattam őket, vagyis egyes testrészeiket ultrahang-felvételen. Csak a keringést (flow) akarták megnézni, de kértem, hogy legyen mérés is. A doktornő túlzásnak tartja a heti méréseket, de kérésemre elvégezte. Nem kértem tőle számon, nem is említettem az elmaradt ultrahangot, de nem állíthatom, hogy plusz pont járt érte. Azzal nyugtatgatom magam, hogy biztosan nyomós érve volt, amiért nem hívott le, állítólag több kismama szült és orvoshiány volt az osztályon. A férjem szerint nem érdemes durcáskodni. Picikéink a 34. héten 2100 grammosak. Ez szép szám, ha a többiek babájához hasonlítom őket. Egyik lány a 33. hétben van, 2300 gramm a babája, ezért flow-t és cukrot is gyakrabban kell nézetnie, vékony a hasfala, haskötőt hord, de a 37. hétig kellene bírnia. Az előző gyerekei is nagy súllyal születtek... Más meg azért fohászkodik, hogy minél nagyobb legyen a baba súlya. A szobatraktornak a 33. hétben 1400 gramm a babája, és hiába tömi magát, nagyon lassan növekszik, pedig infúzióval is rásegítenek.

Nagyon örülünk mindketten babáink fejlődésének, a 2 kg feletti súlytartományba érkeztünk. Az orvosok szerint is nagyon rendben van a súlyuk, a keringésük, a szívhangjuk, szóval egészségesek. Egyébként rendszeresen szép CTG-ket produkálnak, igen ügyes mindkettő.

A doktornő azt mondta, ideális lenne a 37. hét (május 30.), ha már eddig húztuk, bírjuk még, akkor biztosan nem kerülnének inkubátorba, de a 36. héten (május 23.) még esélyes, hogy néhány napot inkubátorban töltenének és nem kerülhetnénk közösen egy szobára. Valószínűleg a mellemre se raknák, csak megmutatnák őket. De nagyon szép teljesítmény így is, és a lényeg, hogy 2 kg felett vannak, gond nem lehet. 99 cm-es a hasam átmérője.

A férjemmel eldöntöttük, hogy a 35. héten nem mennék ultrahangra, csak a 36. héten, és akkor lesz pluszban kenetvétel is. A férjem azt mondja, tőle bármikor megszülhetek, már biztonságban vagyunk, de én a 36. hétig húznám. A 37. hét túl messze van, már most is alig vonszolom magam… Az ikres szobatársnőm mondta, hogy úgy érzi magát, mint egy hátán fekvő bogár, sokszor kapálózik, nem bír felállni, csak a férje segítségével. Csörlő kellene, hogy felhúzzuk magunkat.

Itt mindenki a napokat számolgatja. Kitűztek egy lánynak egy dátumot, de mivel minden lelete jó és zárt a méhszája, semmi okot nem látnak arra, hogy megcsászározzák. Ilyenkor ki kell várni a betöltött 38. hetet. Elsírta magát, és olyan csalódott volt, mintha elmaradna a karácsony.

Más kismama is nyugodtabb időszakra vágyik, elege van a kórházasdiból. Traktálják az egészséges táplálkozással, aztán a CTG miatt hízott vagy tíz kilót, pedig nem is kívánja az édességet, de fel kell turbózni a picit.

Azt hallgatom, hogy milyen vékony vagyok és milyen szép a bőröm. Ez a diétámnak és a krémeknek tudható be. Meg az ikerterhesség mindig más, kicsit kannibálosabb J, leeszik a pöttömök az anya testéről a húst, a zsírt, bár lehet, hogy a diétával nem kapnak elég tápanyagot. A férjem szerint nagyon-nagyon szép kismama vagyok, sokat hangoztatja.

Azt mesélik a lányok, hogy az ikrek úgy szeretnek aludni, ha mindig összeér valamijük, homlokuk, kezük, sőt úgy is kiemeltek anyukájuk hasából ikreket, hogy ölelték egymást. Csodás kötelék alakul ki köztük.

Hétfőn bejelentette az osztályos orvos, hogy a 35. hét végén, pénteken kiszedik a tégláimat az ágy alól, többet kell ülnöm és állnom, hogy erősödjem. A főnővér viccesen megjegyezte, hogy „máshol kezdenek építkezni”. Az én terhességemet már szépen felépítették. Egyébként is meg akartam kérdezni, nincs-e valakinek nagyobb szüksége a csodatevő tégláimra?

A férjem vásárol sok hasznos babaholmit, ismerősöktől, barátoktól is kapunk, lassan kész raktárnak néz ki a hálószobánk. A használtakat és az újakat is kimossa babamosószerrel, ő fogja vasalni is. Nagyon jó dolguk lesz a kis csöppségeknek, szép családi fészekbe érkeznek. Sokat nézegetem a babaholmis fényképeket. Nem gondoltam, hogy első babáinknak nem én fogok bevásárolni, illetve neten keresztül nézelődöm úgy, hogy nem tudom kézbe venni, megnézegetni, megtapogatni a babaruhákat. De gyorsan fognak nőni, és a következő adagot már magam vehetem meg.

Témáink folyton a babák körül forognak. A babakocsi nagy kérdés. Ikres szobatársnőm szerint túl nagy méretűek, náluk nem férnének be a liftbe... Ő testvérbabakocsiban gondolkodik, ahol a második „kosár” hátracsatolható. Én nem akarom, hogy egyik csak oldalra nézegessen ki. Lásson mindent ő is a világból. Azzal érvel, hogy lehet őket cserélgetni - elölre, hátulra.

A légzésfigyelő is szóba kerül, a csiptetőset ajánlják leginkább, amit akkor is használhatunk, ha magunkhoz vesszük az ágyba őket, babakocsiban, bárhol.

A rokonság örül, hogy új időszak kezdődik az életemben, végre felülhetek és felállhatok.

Nagyon lelkes mindenki, mi magunk is, hogy eljutottunk idáig. Főleg, hogy most 26 hetesen megszült egy kismama, 990 grammos kisfiút 33 centivel, levált a méhlepénye, egész nap nem volt jól, egyik éjjel vérezni kezdett.

A szobán a helyzet változatlan, egyik szobatársnőm megkérdezte a másiktól, hogy telefonközpontot vezet-e, én meg kissé emelt hangon megjegyeztem, hogy ne haragudjon, de semmilyen olyan tevékenységet nem tudunk végezni, amihez csönd kell, például olvasni vagy filmet nézni. Bocsánat, majd kimegyek, felelte. Mi nem zavarjuk őt, fülhallgatót és füldugót használunk, ő meg folyamatosan beszél vagy horkol. Besokalltam. Meg kell kérdeznem, hogy hazamehetek-e, legalább egy fél napra. A férjem azt mondja, kérdezzem meg, mivel járna egy fél napos hazamenetel. Azt is javasolja, hogy amint felállhatok, kezdjek el járni, akár lépcsőzni, szerinte már így is nagyon jól állunk. De ilyet nem tennék meg. És két héten belül biztosan megszülök. Aztán mind együtt leszünk. Erre gondoljak. Ki kell bírnom. Hétvégén talán egyedül lennék a szobán. Vagy beköltöztetem a férjem, vagy hazakéredzkedem.

Ez még azonban füldugóval való létezést igényel. Éjjel-nappal. De semmi sem túl nagy ár két gyermekért.

Számolgatom a heteket, tervezem a programokat, biztatom magam. Aztán egyik nap (34+4) elfolyt a magzatvizem. Anya tervez, gyermek végez.

Úgy döntöttem, hogy május 21-től elkezdek visszaszámlálni, akkor leszek 35+4, és akkor kezdődik az Ikrek hava. Vagy május 25-től, akkor már betölteném a 36. terhességi hetem. Szívem szerint még két hetet terveznék. Kell valami cél, egy fogódzó, hogy tudjam mihez tartani magam, még ha ezek a dátumok önkényesek is, és rajtam kívül más nem tud róla. Megbeszélem a pocaklakókkal és a szervezetemmel, hogy legalább addig húzzuk ki. Az ötödik hónapban kerültem be, most meg a 8. hónapban vagyok, már ez is teljesítmény, de szeretném látni az út végét. Szándékosan nem használom az alagút szót, mert nem volt sötét ez az időszak, sok mindent megéltem és sok hatás ért.

„Hivatalosan” akár másfél hónapig is húzhatnám még, de akkor már abnormális méretűre nőne a hasam. Lefényképeztem felülnézetből, és a szobába tévedők is meglepődnek rajta. A gyomorsav is folyamatosan gyötör, akkor is, ha csak vizet iszom, és annyira húzódik és feszül a bőröm, hogy úgy érzem, szétszakad, hiába is kenegetem. De eddig még babapopsi simaságú. Nehéz felfognom, még ha ilyen méretű is, hogy két baba elfér benne. Biztosan szűkösen vannak, de jól érzik magukat.

A Kismama újság címlapján olvasom: Szeresd meg újra a tested! Én most is szeretem, sőt talán jobban, mint korábban, hisz benne a két kis csibész. A várandósság a has vagy a test méretének változásával is jár, és szülés után, szoptatás idején is nehéz lehet elfogadni, de én nem szenvedek testképzavarban. Hisz a hasnövekedés a terhesség elsőrendű velejárója.

Vérnyomásméréskor beszéltet a nővérke, mert nem bírja bemérni a vérnyomásom, annyira alacsony. Egyszer-kétszer elértem a százat is: tör felfelé, mint a talajvíz, kommentálja örömmel.

Az osztályos orvos a betöltött 34. héttől engedményeket is adna nekem: kivehetnénk a téglát az ágy lábai alól és akár ülve is ehetnék. Még azért óvatosan bíznám el magam… Amikor kijelentéseikkel a terhesség végét prognosztizálják, szeretnék még egy kis időt ráhúzni, ha már eddig bírtuk, hiszen minden egyes bent töltött nap a babáink javára válik.

Az ikres könyvben azt írják, hogy az egyes szülöttek a 39.-40. héten születnek, a kettes ikrek a 37. héten, de sok a 34.-36. héten, és az ikerterhességek 40-60 %-a koraszüléssel végződik. A kettes ikrek átlagos születési súlya 2200 gramm. „A 33. héttől az ikermagzatok növekedési üteme lelassul.” Az adatok megnyugtatnak, mert körülbelül statisztikán belül leszünk.

Egyre nagyobb az alvásigényünk – mind a magzatoknak, mind a kismamáknak, napközben is elalszunk. Igaz, az is hozzájárul az aluszékonyságunkhoz, hogy néhány reggel félholtan ébredünk, az új lány annyira horkol, hogy beleremegnek a falak, a szemközti szoba lakóinak még a szobájuk ajtaját is be kellett csukniuk, hogy valamelyest tudjanak aludni. Reggel átjött az egyik lány CTG-zni, és közölte, hogy valaki nálunk úgy horkolt, mint egy részeg gyári munkás. Utánakerestem ipari füldugónak is, amit az útépítők használnak, az Obiban kapható, de még csak gyógyszertárit szerzett be a férjem. Egész nap kóválygunk emiatt, nem tudok se filmre, se könyvre összpontosítani. Mindig volt zavaró tényező a szobában, de ilyen mértékű még nem. A viziten csak a vállukat vonogatták, végül a főnővér megbeszélte vele, hogy polcolják fel deréktájtól felfelé az ágyát. Valamelyest javult a helyzet. Én magamban csak traktornak becézem őt. Egyébként diszkoszvető-vasgyúró-súlyemelő fajta. Kaját is rengeteget hozat be, telefonbeszélgetései nagy részét szintén a kajatéma tölti ki. Telepakolta a hűtőnket, pedig mindenki igyekszik csak a saját polcát használni és mértékkel behozatni hazait. Megkértem, hogy legalább a polcom felét használja, ne keverje a kajánkat, mert minimális időt állhatok, nem akarom keresgéléssel tölteni az időt.

Sajnálom őt, mert nem tehet a horkolásáról, és ígérte, hogy igyekezni fog akkor elaludni, amikor mi már elalszunk, de nem igazán sikerül neki, mert amint leteszi a fejét a párnára, azonnal horkolni kezd, és mi még ébren vagyunk. Azt mondta, az egész családja nagyon horkol, és az anyja is meg tudta szokni az apja horkolását. De én nem akarom az övét megszokni, pedig még hat hétig szeretné húzni :( Jellemzéséhez az is hozzátartozik, hogy az volt a legnagyobb élménye, hogy egy hét után hazaengedték, és tévézhetett.

Számunkra azonban az a legfontosabb, hogy alakul babáink otthoni élettere. Meglett a kiságyuk, csodás érzés, hogy ott áll a hálószobánkban! Kókuszmatracunk, matrachuzatunk és rácsvédőnk is van már. Persze tejmelegítőt is rásóztak a férjemre plusz pénzért, mert szerintük az ikreseknek hasznára válik. Meglett a két autósülés-babahordozó, és lassan pelenkázót is szerzünk.

A pelenkázó és a kádtartó kiválasztásánál arra figyelmeztettek a lányok, hogy ügyeljünk a megfelelő magasságra, hogy óvjuk a derekunkat és a hátunkat, mert napi tizennyolcszor pelenkázik az ember, sokat hajlong, pelenkázásnál, fürdetésnél egyaránt.

Néhány sztori ismét eljutott a szobánkba is. Az egyik szobában egy kismama a nyolcadik gyerekét várja, kétszobás lakásban laknak, az egyikben a hét gyerek és az anya alszik, a másikban az apa. Úgy ülik őt körbe látogatáskor, mint az orgonasípok. Olyan lányokról is hallottam, hogy nem bírnak teherbe esni, stimulálják őket, és ezáltal kimerítetik a petesejtkészleteiket. Egy ikres kismama megszült, 2300-ra és 2400-ra becsülték a babák súlyát és 1900 meg 2900 grammal látták meg a napvilágot.

Kapnék munkát is az utolsó hetekben, el is gondolkodtat, de kicsavarodva tudok csak gépelni, és valószínűleg egyszer vagyok várandós az életemben, szeretném teljes egészében átélni a babavárást meg az anyaságot. Mivel nem tudják megjósolni a császármetszés időpontját – lehet akár a jövő hét is, de természetesen jobb lenne tovább húzni – nem akarom félbehagyni, netán azon izgulni, befejezem-e. Meg kivizsgálások, ultrahangok stb. is lassítanák, megakasztanák a munkát.

A szobatársnőm szépen magyarázza el a hatéves fiának, hogy miért kell bent lennie. Nehogy a kistesót hibáztassa. Anyának sokat kell pihennie. Én mondtam, hogy nem pihensz eleget, felelte a kisfia és hozzábújt.

Minden kismama igyekszik betartani az orvos utasításait, nem venné a lelkiismeretére, ha baja esne a babájának. Sok kismama meg rágyújt naponta többször. Mi mindnyájan aggódunk a babáinkért, ők meg rá se hederítenek, hogy megvonják maguktól az élvezeteket.

Egy mélyhangú, nagydarab asszony éjjel tizenegy körül megállt az ajtónkban és rákezdte: „Titeket zavar, hogy mi jól érezzük magunkat és hangosan nevetünk? A nővérke mondta. Mi sem szólunk bele, hogy ti mit csináltok.” Mire felocsúdtunk és reagáltunk volna, eltűnt, aztán kiderült, hogy a szomszéd szobából panaszkodtak rájuk.

A CTG-zés miatt továbbra is sokan mérgelődnek. Horkoló szobatársnőm abnormális mennyiségű süteménnyel és kólával tömi magát. Az nyugtatja, hogy másnak is visszadobják és megismételtetik a CTG-jét. Nem tud a gyerek parancsszóra szép íveket csinálni. Ez egy önálló egyéniség, érvelnek, nem tudom idomítani őt. Felrázni nem fogom.

Férjem folyton agyonpuszilgatja a hasam, beszél kicsi babáinkhoz. Hálás a kitartásomért, én meg a biztatásáért. Mit vegyek neked, ha hazajössz? Semmit. És én neked, hogy ennyire vársz minket? Te hozol haza két aranycsillagot.

Hiányzott apuci?, búgja a hasamnak. Apucinak hiányoztatok.

Módosítottuk a dalunkat is, illetve pluszban hozzáénekeljük a nagylány és a legény után, hogy

anyánál és apánál is nagyobb leszek én.

A névnapomat bent töltöm, kaptam apróságokat, meg muskátlit otthon az ablakokba. A páromék a szabadban majálisoznak, grilleznek. Hamarosan én is kijutok a fehér falak közül!

Egy sajnálatos eset is történt a héten: a keddi ultrahangot átrakta a doktornőm, akinek az orvosom átadott, csütörtökre. Az egész hetem arról szólt, hogy a csütörtököt vártam. Csütörtökön lezuhanyoztam, és szinte semmihez nem tudtam kezdeni, csak várakoztam. Kíváncsi voltam, mekkorát nőttek a csillagaink. Négy órakor rákérdezett a szobatársnőm a nővérszobában, mi a helyzet. A doktornőnek el kellett mennie, és egész nap a műtőben volt, tizennyolc ultrahang közül hármat tudott elvégezni. De arra sem méltatott, hogy üzenjen? A mellőzöttség érzése kerekedett felül rajtam. Ő a fogadott orvosom, nála terveztem a szülést, és a mobilszámát sem adhatják ki? Leginkább az zavar, hogy bárkihez lemehettem volna a héten ultrahangra, de megbeszéltem vele, és meghiúsult. Hogyan bízzam így benne? Ilyen alapon bármelyik ügyeletes orvosnál is szülhetek, őket sem ismerem. A férjem kéri, hogy ne legyek szomorú és ne sírjak, mert megérzik a babák. A volt dokimat nem akarom ezzel zavarni, az osztály életébe nem tud beleszólni, és ha a doktornőm egész nap műtött és amiatt hanyagolta el egyéb feladatait, ezzel sem tud mit kezdeni. A lényeg, hogy tudom, nagyon jól vannak a pöttömjeink, még ha a mai találkozásunk el is maradt.

Aztán jött a felvidítóbrigád, és átment rajtam a rosszkedv. A férjem azzal biztat, hogy legalább nem terheltem a méhszájam, és ha nálam indult volna be a szülés, ő sem örült volna, ha egészséges gyerekű kismamák ultrahangjai miatt rohan el. És benntartózkodásom alatt más kismamáknak is elmaradt az ultrahangja, nem is egyszer, és a fogadott orvosaik is ritkán és véletlenszerűen látogatják őket. Talán az elmaradt ultrahang segített abban, hogy továbbra is zárva maradjon a méhszájam.

A pénteki viziten is panaszkodtam, mekkora tragédiaként éltem meg, hogy a tíz hetes bevett rutinomban törés történt, pedig ígérték, hogy folytatódik a bevett rendszer. De csak megmosolyogtak, és túlzásnak találták a heti kivizsgálást. A dokim elment, egy másik pedig szabadságon van, ezért történtek az elmaradások és csúszások.

A férjem fizetne 4D-s ultrahangot, hogy lássuk őket, de én úgy vagyok vele, hogy két hét múlva biztosan találkozunk, nem siettetném a dolgot…

Legújabb célul azt tűztem ki, hogy átcsússzunk a májusba, és májusi szerelem-gyermekeink szülessenek. Most pedig a következő célom a 34. betöltött hét. A hasam gyakran két külön részre osztódik: A dombra és B dombra, köztük pedig kisebb völgy húzódik. Mindkét dombból számos rúgás érkezik, apró földrengések remegtetik meg a pocakom. A férjem szerint kicsikéink kézzel-lábbal mutogatnak, az álmaikat mesélik egymásnak…

A keddi ultrahang alapján 1800 és 1900 grammosak a 32+4 napon. Nem híztak sokat, de talán ikrek esetében a kissé visszafogottabb súlygyarapodás is elfogadható, és az orvos is azt hangsúlyozta, hogy a méreteik, a keringésük és a szívverésük csodás. A lényeg, hogy arányosan nő mindenük, kutyabajuk, és egyébként az egybabás anyukák gyermekei is hasonló méretűek. A férjem mégis néha aggódik, hogy keveset eszem… Legújabban a hemoglobinszintem is alacsony, kapok vasat és folsavat, de tejterméket sokat fogyasztok, végül még a foguk is kinő, és császármetszéskor beleharapnak a szülész kezébe.

A férjem azt mondta, egy aranycsillaga már van, és még lesz kettő. Annyira várja őket! Úgy széthintette a munkahelyén a hírt, hogy egyik kollégája azt álmodta, hogy megszülettek a babáink, egy másik pedig, amikor a férjem késik, arra gondol, hogy bizonyára szülök.

Porontyaink mindig nagyon örülnek az apjuknak, cirkuszi mutatványokkal üdvözlik őt. Szeretik a hangját, az érintését.

A férjem köszöni, hogy ilyen hősiesen viselem a kihívásokat, én pedig azt, hogy minden szükséges feltételt megteremt ahhoz, hogy hősiesen viseljem.

A magzatunk sok magzatvizet nyel, vagy a tüdejét trenírozza, mindenesetre sokat csuklik. B magzatunk nemigen csuklik, csak rugdosni szokott, de a rúgásokat mindketten bőségesen adagolják. Fiunk szép CTG-je alapján jó tanuló lesz, vonja le a következtetést a férjem.

A doki szerint a 34. hét átlagosnak nevezhető ikerszülések esetében, de húzzam, amíg bírom. A környezetemből is sokan győzködnek, hogy minél tovább bírjam, ne legyenek koraszülöttek, hisz „az anyai test a legjobb inkubátor”, és magam is úgy vagyok vele, hogy ha nem nyílik ki a méhszájam és nem indul be a hormonoktól vagy egy epegörcstől a szülés, húzzam a 35-36. hétig. Arról is győzködnek, hogy jobb, ha a baba azonnal érezheti az anya testét és szívdobogását, de sokan infúzióra kerülnek, és annak érdekében, hogy ne húzzák ki a csöveket a pici testéből, nem szabad simogatni őket. Tudom, hogy az lenne a legszebb és a legnagyszerűbb, ha azonnal kézbe vehetném vagy a mellemre fektethetném őket, de ha infúzióra van szükségük, nem birizgálnám kis testüket, és az első érintéseket később pótolnám. Nem akarom túlmisztifikálni (akárcsak a hüvelyi szülést és a szoptatást a császármetszéssel és a tápszerrel szemben), a szülő-gyerek kapcsolat később is kialakítható. Bár nálunk már sejtkoruk óta folyamatosan és intenzíven alakul és formálódik.

A férjem bölcsőt venne, kilenc hónapig ringatóztak, folytatódjon a ringatózás, bár bennem a fekvésnek köszönhetően kevésbé voltak mozgásban. De a bölcsőt hamar kinövik, nem gazdaságos, bár annyira szépen faragottak! Feleakkorák, mint egy kiságy, egy bölcsőben el sem férnének, nem lehetnének egymás közelében, ráadásul összekoccannának, kettő kéne az ágy két oldalára, és bár az idegrendszer és a beszédkészség fejlesztésére kiváló, egy stabil kiságynak jobban örülnék. Babakocsiban, kenguruban mozgásban lesznek, és ha megtanulnak ülni, bugyihintába vagy lengőágyba ültethetők, fektethetők.

Az Ikrek könyvét is olvasgatom, a párkapcsolatban ingerültség, fáradtság, veszekedés, eltávolodás léphet fel, de a férjem megnyugtat, hogy csak az amatőr párok esetében fordul ilyen elő, nekünk nincs félnivalónk. Valakit még a házasság is megvisel. Az ő fejében ilyen meg se fordul, nincs okunk aggodalomra. Felejtsem el, hogy másokat hogyan érint az ikeranyaság, nekünk csak egyre jobb lesz!

Ismét volt ikres szülés az osztályon: vagy extrém nagy babákat szülnek, vagy elhal az egyik az anyaméhben, vagy szülés közben, megszületés után hal meg az egyik, mert túl kicsi és életképtelen. Értem már, miért vannak az ikres kismamák fokozott figyelemnek kitéve az orvosok részéről. A piciktől mindenki másképp tud búcsút venni, akár más halottainktól: látni akarja őt, vagy sem, élve vagy holtan akarja megőrizni őt emlékezetében. A szülésznő mesélte, hogy ő már valamelyest hozzászokott a 20-23 hetes koraszülöttek látványához, de egy anya összehasonlíthatatlanul nehezebben dolgozza fel a látványt. Sajnálja a kicsiket, ahogy néhány napig kínlódnak… és ha megmaradnak, többnyire az életminőségük nem vetekedhet az egészségesen és időre született babáékéval.

Egyik lány mesélte, hogy az ismerősénél beindult spontán a szülés, mindkét baba fejvégű volt, de amikor az egyiket megszülte, a másiknak akkora helye lett, hogy elúszott és oxigénhiány lépett fel nála, és szüléskor fulladt meg. Azt is megtudtam, hogy császárnál megoldható, hogy csak a bőrt vágják el és elhúzzák a hasizmot, akkor könnyebben gyógyul a seb, és az ikres mamáknak alanyi jogon jár nyolc hónapig anyatej, ha nincs két gyereknek elegendő tejük.

N. sorstársnőm ágya alól múlt héten kivették a téglákat, hamarosan ülve ehetett és tíz perceket sétálhatott, és egy héten belül hazaengedték. Szinte végigfeküdte a terhességét, ebből három hónapot kórházban, de érdemes volt, elérte a 36. hetet nyíló méhszájjal. Aggódik, hogy ennyi fekvés után, ennyire legyengülve meg tudja-e szülni a babáját. Azt mondta, a második terhességénél leteszteli a méhszájat összezáró Arabin-gyűrűt (pesszáriumot), és a harmadik terhességünket majd együtt hordjuk ki. Ő volt a stabil pont tíz hete az életemben, megszoktam, akár egy bútordarabot. Nagy út van mögöttünk, mondta, és nagy út áll még előttünk. Egykori szülésznőnk szerint sajnos ritka, hogy a mi kezdeti eredményeinkkel, leleteinkkel ilyen sokáig húzzák kismamák.

Az ágyába új lány került, aki úgy horkol, mintha a hang egy megtermett hím oroszlán barlangjából érkezne, és egy részeg tengerész horkolásán is túltesz – bár ezeket nem tapasztalatból írom, de ez volt az érzésem. A lényeg, hogy a másik szobatársammal alig hallottuk egymás hangját, és a cüccögésünket is elnyomta horkolásának hangereje. Azt hiszem, a nyugalmunknak befellegzett. A szomszédból érkezett, ahol rézbőrű szobatársai füstjeleket eregettek, ő pedig besokallt. Rekeszizomsérve van a babájának, alá kellett írnia, hogy tudomásul veszi, hogy elhalhat vagy több év múlva is felléphetnek komplikációk. Nem is tudom, kiket sajnáljak jobban: ha az anya szenved, vagy ha a gyermek… Csak akkor műthetik meg a babát, ha már kint lesz.

Egyik este 41+ kismamát kaptunk a szobára, burokrepesztéssel indítják meg a szülését, több mint tíz órát vajúdott, a férje totál izzadtan jött a cuccaiért. Csak szüléskor tudták meg, hogy kislányuk lett.

A helyére került új szobatársnőnknek is rövidül a méhnyaka, ami a méhszájnyílás megelőző szakasza, de őt összevarrták, kétszer is, először altatták, másodszor gerincérzéstelenítővel, a 19. hét körül a genetikai ultrahang után. A hatvanévesek azt mondják, hogy az ő idejükben minden második asszonyt összevarrtak, és otthon kellett feküdniük. Ma meg azt állítják, ha méhszáj-elégtelenség lép fel és gyengék a kötőszövetek, a cérnák nem tartják meg a magzatot, sőt a nemi szervben jelentős károsodást okozhatnak, ha kiszakadnak, és a varrás vérzést meg méhösszehúzódást okozhat, ami vetéléshez vezethet. A lány előző terhességénél nem vált be, a magzat félidőben szétfeszítette a varratot, annyira nagy erők dolgoztak benne, kifakadt, mint egy bekötözött szájú zsák, de most már a 33. hetet tapossa és remélhetőleg rendes időben szüli meg a gyermekét.

Ismét rengeteg könyvet és filmet kaptam, van bőven elfoglaltságom. És beszéltem az új orvosommal, aki átvesz a régitől, aki másik kórházban folytatja a praxisát. Nagyon szimpatikus, nyugodt hangnemben beszél, kedves, és az első nőnemű nőgyógyászom. Természetesen szakmailag is csodás, az egyik kismama nála szült, illetve terhesgondozásra is hozzá járt. Gratulált az eddigi eredményeimhez, hozzá járok majd ultrahangra, de csütörtökönként, és szerinte a 35. betöltött hétig jó lenne kihúznom. N. szerint biztonságban vagyunk nála, akárkinek nem adta volna át a dokink a sikersztoriját. „Szorítok, hogy a kitűzött két hét sikerüljön, de már így is túlszárnyaltad a dokik reményeit.” Mi is szorítunk magunknak!

Ez a várandós osztály, itt sokkal többen vannak, mint amennyit látsz, kisfiam.

Megértük a betöltött 32. hetünket! És túléltünk 9 hét kórházi benntartózkodást. Jól haladunk! Mennyit képes kibírni az ember! Nem is annyira megterhelő feladat, hiszen csak egy cél lebegett előttünk: minél tovább kihúzzuk. Az izmaink eltűntek, nincs tüdőkapacitásunk, fekve eszünk bal kézzel, de a babáink egészségesek. A sok fekvéstől teljesen elpárolgott minden erőnk. Kifáradunk már attól, ha gyakran megyünk ki vécére, ha lezuhanyozunk, amikor hetente egyszer leliftezünk ultrahangra, ha fogat mosunk (ami inkább kefés vérmaszatolás a számban). Más is bekerült 23-24 hetesen nyíló méhszájjal, de nem olyan felelősségteljes, ülve eszik és feláll, ha szüksége van valamire. Mi nem merünk vagánykodni, napi tizenöt percet vagyunk talpon.

A férjemnek meséltem, milyen mocorgósak a babáink, biztos összeakadt a lábuk, annyira rugdalóztak a minap, mintha igyekeztek volna kiszabadítani őket. De felvilágosított arról a nyilvánvaló tényről, hogy külön magzatburokban vannak, ezért ez a lehetőség nem állhat fenn. N. szobatársnőm el sem tudja képzelni, milyen érzés lehet négy rugdalózó láb, az ő pocakját egyetlen erőteljesen mozgó baba is szétrugdossa. Hát még az enyémet a kettő! Egyre kevesebb helyük van, de nemsoká előbújnak és kinyújtózhatnak. Biztosan zajlik köztük a párbeszéd: Miért tolsz odébb? Vidd innen a lábad! Nem férek el! Húzódj arrébb! Miért ébresztesz fel?

N. sorstársnőmmel már a kilencedik hetet töltöm együtt éjjel-nappal. Azt mondta, az életben ennyi időt nem töltött senkivel. Pozitív a hozzáállása, a világlátása, nem panaszkodik a kórházra, hiszen megmaradtak a babáink és sok kis barátság szövődött folyton változó lakótársnőinkkel és más szobák lakóival. Szerencsém van vele, hogy ő a legkitartóbb szobatársnőm. Bezzeg a másik szobatársnőm száját alig hagyja el dicséret, semmivel nem elégedett, se a nővérekkel, se az orvosokkal, se a takarítónőkkel, se az étellel. Meg van róla győződve, hogy senki sem foglalkozik vele, mindenben kivetnivalót talál, sokat elemzi önmagát. Nehéz őt elviselni, unja magát, a fejbőrét kapargatja, nincs türelme semmihez, ráadásul nagyon labilis az idegzete, vagy sírógörcsöt kap, vagy feltűnően mézes-mázos és a jókedvét hangsúlyozza. Látogatási időn kívül és a szobában fogadja a vendégeit, és nagyokat kacagva, fennhangon telefonál. Álmában beszél, és folyton remeg a lába, a kedvenc kötőszava az édesszívem, angyalom, kicsihúsom. Az első gyereke születésekor depis lett. Az a véleménye, hogy a szülő olyan, mint a kiszolgáló személyzet, aki még borravalót sem kap. Szerintem épp elég borravaló, hogy babáink megszületnek és szebbé teszik az életünket. Furcsállom, hogy a bekerülő lányok nem tudják kitölteni a napjaikat. Ha nem csacsoghatnak, felfalja őket az unalom.

Megedződöm abból a szempontból is, hogy elviselek különféle típusú embereket. De odáig még nem jutottam, hogy kedvesen elbeszélgessek velük, bár néha erőt veszek magamon, sőt néha jólesik. Embere válogatja. Mindenesetre fejlesztem a tűrőképességem. A türelem rózsákat terem. Hamarosan otthoni környezetben leszek, a régi életemben, ahol semmi sem lesz a régi, a férjemmel és a két arany lurkónkkal. Néha azt hiszem, milyen jó otthon a csodás lakásban a férjemnek, míg én egyetlen fehér teremben töltöm a mindennapjaimat ismeretlenekkel, de helyreigazít: veletek lesz majd igazán jó otthon.

Ha csendre vágyom, füldugót használok, belemélyedek egy-egy könyvbe. Olykor talán illetlenségnek tűnik, hogy kivonom magam a társalgásból, de szükségem van az elvonulásra is, és más, a kórházitól eltérő világokra. A tökéletes csönd így is hiányzik, a zavaró tényezőket nem tudom teljes mértékben kizárni. Megesik, hogy attól tartok, elmulasztok valamit, a szobatársaim arról beszélnek például, hogy a tejképző tea gyomorcsikarást okozhat, tejet keveset igyunk, inkább vizet, akár négy litert is, és mell alakú cumisüveget vegyünk. Vagy épp a volt szobatársnőnk újságolja, hogy megszült, a köldökzsinórja ceruzavékonyságú volt, és csomó is keletkezett rajta, szerencsére lazán maradt és nem feszült meg, a méhlepénye pedig olyan állapotban volt, hogy összehívták az orvostanhallgatókat. A férjem kéri, hogy a rémsztorikat ne halljam meg, például hogy az egyik gyerek nyaka köré tekeredett a köldökzsinór. Valakinek meg előreesett a köldökzsinórja, ami elzárhatja az oxigén- meg vérellátást. Mintha ki tudnám zárni a rémsztorikat. Olykor bababoltok oldalait nézegetem és a baba első évéről olvasok.

Nagyon várjuk már a babákat, illetve az epe- és refluxdiétám végét is, habár kiderült, hogy továbbra is meg kell válogatnom, milyen ételeket fogyaszthatok, ha szoptatni fogok. Az aprómagvas gyümölcsök például nem ajánlottak, mert allergizálhatnak, de majd megoldom a helyzetet lefejt tejjel vagy táppal. Ha időben begyógyul a sebem és netán inkubátorba kerülnek a babáink, akkor a bababoltokon kívül legalább egy étterembe és sörözőbe beülünk. Hosszú listát tudnék írni arról, milyen ízek hiányoznak. Az egyik lány, aki megszült, jó hírekkel szolgált: az epebajának és a gyomorsavának is búcsút intett, és már a szülés utáni első héten pizzát evett.

Közben mindenki azon aggódik, hogy eleget és elég változatosan eszem-e. Legtöbbször egyes afrikai törzsekkel érvelek, hogy ők is gyökérzöldségeken élnek, én pedig ráadásul pluszban sok vitamint is szedek.

A hasam szépen nő, sokan dicsérik, jómagam is büszkén viselem. E. barátnőm szerint a pocakom kifejezetten esztétikai élmény, olyan gyönyörű formája van.

A férjem megmasszírozná a lábam, hogy valami jó is érjen – egyébként ér elég jó dolog, pl. szépen fejlődnek a babák, hétről hétre gyarapodnak, olykor jókat beszélgetek, kiváló könyveket olvasok –, de félek, nehogy olyan pontokat érintsen, amitől megszülök. Úgyhogy inkább elutasítom ezt a kényeztetést is.

A lányunk CTG-i szaggatottak, lyukacsosak, a fiankéi pedig mindig folyamatosak, dimbes-dombosak.

A kislány szíve a jobb medencecsontomnál dobog, így nagyon kényelmetlen testhelyzetben tudom a koronggal befogni, ráadásul csak a jobb oldalamon fekhetek, mert ha megfordulnék, nem látnám a képernyőt (a hangot kikapcsoljuk, ne legyen a szobatársak számára zavaró). A férjem szerint a babák ebben a korban kilencven százalékban alszanak, de a miéink továbbra is igen mocorgósak, főként főétkezések után és este meg éjjel, ahogy korábban is. Férjem imádja megfogni a hasam, itt van apuci, súgja nekik, miután megpuszilt, és nézi a bőrömön a domborzati változásokat, hogyan nyújtózkodnak, másznak odébb, tapogatnak, rugdalóznak. Szereti felfedezni a mozdulataikat. Olyan szépen nézi hasam hullámzását és beszél hozzájuk!

Férjem rokonsága szerint rám hasonlít a kisfiú, az én rokonságom szerint rá. A kislányról még nem sikerült jó felvételt készíteni, vagy elbújik, vagy a karjával takarja el az arcát.

Férjem rendben tartja a lakást, mos rám és magára, főz krumplit, répát, édeskrumplit, az étkezdéből is hoz ezt-azt, bevásárol minden szükségeset, már a szülési csomagomat is összeállítottuk. Igazi gondoskodó leendő apuka. Emellett a munkájában is helytáll, és esténként a szórakozást sem veti meg. De nem szívesen venne részt a császármetszésen, nehezen viseli a felmetszett test és a testnedvek látványát, a köldökzsinórt sem szeretné elvágni. Állítólag nem is könnyű feladat, masszív testű kígyó, és császárnál nem is ajánlják fel. Mivel szükségem van a jelenlétére, rábólint. Egyébként sem látna semmit belőle, de velem lenne, és nálam hamarabb foghatná a kezébe a piciket. És még egy ilyen élményben valószínűleg nem lesz része. (A szobatársnők viccesen azt javasolják, kérjem meg a szülészemet, hogy végezzen 3 az 1-ben beavatkozást: miután kivették a két babát, rakják vissza a helyükre a szerveimet a nyakamból, és egyúttal vegyék ki az epeköveimet.)

Egyes napokon sok minden történik, de előfordul, hogy csak a napokat számolom. Tartalmas kórházi életemről egyszer így számoltam be, arra reagálva, hogy a rokonságnak repül az idő, nekem bezzeg mennyire unalmas lehet: „Dehogy unatkozom meg nezem a plafont! Szamtalan konyvet elolvastam, megneztem sok filmet, le kell heti egyszer lifteznem uktrahangra, ennem is kell, a kanalat is alig birom megemelni.... Mindenki gyereket agyon kell dicserni, meghallgatni a sztorikat, kinek van lelegezteton, kakil-e, pisil-e, milyen babacuccokat vettek. Naponta hajnali otkor kapom a verhigitot, minden szerdan pisiteszt, csutortok hajnali otkor vervetel, fel nyolckor naponta vizit. Utana egy ora ctg (szivhangmeres). Delutan latogatas... a babak nyomjak a hugyholyagom, surun kell vecere jarnom. Naponta haromszor gyogyszereket kell bevennem. Alig gyozom. Ezt nevezitek ti unatkozasnak?!:)”

A 34. hét lenne a kitűzött cél. Akkor cakompakk tizenegy hetet töltenék bent. Tudom, hogy a babáknak a legjobb bennem, és ezen felül még akár egy hónapot is ráhúzhatnék, de véges a türelmem és a talán méhem nyúlóképessége is. Addigra már szépen kifejlődnek. Hiába győzköd a barátnőm, hogy minél tovább maradjanak bent, ők és a testem (a szinte kinyílt méhszájam, esetleges epegörcs) majd döntenek a sorsuk felől, nincs ráhatásom, és az orvosok is eldönthetik, hogy mi és hol a jobb a babáknak. Szerinte megszületésük után kezdődik az igazi aggódás, mindenféle nyavalyát összeszednek, és sokszor visszakívánnám őket a hasamba. Én eddig is aggódtam értük, és nem hiszem, hogy ez fokozható, bár sosem lehet tudni.

Sok terhességi tünetem enyhült vagy eltűnt. A végén akár meg is gyógyulhatok. Elvégre kórházban vagyok. N. büszkén említi, hogy az ő története sikersztori. Mondom, az enyém is, csak még nem tudatosítják, legközelebb figyelmeztetem rá az osztályos orvost és a kíséretét. Bár a dokim megdicsér, gratulál a teljesítményemhez, hogy ilyen szép sokáig húztam. Én meg hálásan megköszöntem, hogy időben észrevette a bajt és nem történt katasztrófa.

Nagy eredmény, hogy átkerülünk a nyolcadik hónapba. Ha még legalább két hetet kibírunk, akkor majdnem egy hónappal korábban látnák meg a napvilágot. De arról sem feledkezhetünk meg, hogy ikrekről van szó, akik átlagosan egy hónappal korábban érkeznek. Bár egyes ikres kismamák jól viselik a terhességet és sokáig húzzák. Mindenesetre megbeszélem a méhszájammal és a picikkel, hogy még legalább két hétig legyenek türelmesek. Aztán szabad a pálya.

A 30. hét végén fellélegzünk. Nagyon örülünk, hogy eljutottunk idáig! A férjem lelkes: „Kicsi lurkók! Engem majd le kell kötözni, hogy meg ne egyem őket. Köszönöm a kitartásod! Nagyon ügyes voltál, vagy és leszel még három hétig”. Én is nagyon örülök. Ez már nagyszerű teljesítmény. Biztosan zabálnivaló kölkök lesznek. Olyan jó érzés, hogy valamelyest már biztonságban tudhatjuk őket. Remélhetőleg még bírom pár hétig – én és a méhszájam.

A doki szerint a végtelenségig lehet így feküdni. A végtelenségig azért nem szeretnék. De pár hét még jól jönne. Már ha sikerül elviselnem ezt a nagyon erős refluxot. A főnővér azt javasolja, hogy vegyük ki a téglát az ágy lába alól, de inkább a babák érdekeit nézem, és maradjon a kissé természetellenes testhelyzet. Csak ne okozzon a sav olyan károkat, pl. hegeket, amik a későbbiekben szövődményekkel járhatnak. A felpolcolt lábas fekvés és a torkomba tolt gyomor kedvez a gyomorsav nyelőcsőbe áramlásának.

Gyomorégésem korábban is volt, főleg tavasszal egy hétig, de közel sem ilyen jellegű, mértékű és időtartamú. Úgy érzem, a nyelőcsövem egy hatalmas gyulladás, égető, maró fájdalom kínoz, köhögésre ingerel. Beszélnem kéne gasztroenterológussal, mert mindenfajta nyelés, még a vízivás is fájdalmakkal jár. Az étrendemre nem tudok jobban odafigyelni, a benti ételeimet a dietetikus epediétája alapján állították össze, de a savamat nem vették figyelembe, így nem ehetek meg abból sem bármit. Ráadásul elég sós és fűszeres a leves, az almapürét sem bírja a gyomrom. Estére szinte csak főtt krumplit, párolt húst, zsírszegény joghurtot, túrót, kefirt eszem. Se só, se fűszer, se cukor, se savanyú, se szénsav. A férjem szerint annyi krumplit eszem, hogy a picik krumplifejűek lesznek, és az első mondatuk így hangzik majd: anyuci, mostantól nem kérünk krumplit!

A húgom szerint a várandós anyukák várják, hogy ilyenkor mindent bőségesen ehetnek, én meg diétázok ezerrel. De nincs teljesen igaza, ugyanis egyre több a tudatosan táplálkozó, fitt kismama, aki nem kettő helyett eszik, hanem ésszel, egyesek pedig kénytelenek odafigyelni az étkezésükre, az inzulin rezisztenciások, a magas vérnyomásúak, az epések, szóval egetverő zabálásokról szó sem lehet. Inkább azokra a kismamákra jellemző a hízás, akik genetikailag örökölték, vagy úgy érzik, most aztán rosszalló pillantások nélkül, kontrollálatlanul tömhetik magukat, vagy most nem tudnak tisztítókúrázni és keményen diétázni, ahogy korábban megszokták.

Kértem a főnővért, keressen fel a dietetikus, a gyomorégés tájékoztató mellé kaptam epediéta tájékoztatót is, de sokkal többet nem tudtam meg, mint amennyit eddig is összeolvastam. A legtöbb étel „egyéni tűrőképesség alapján fogyasztható”. Ő is megerősített abban, hogy túl változatos étrend nem állítható össze. Amit eszem, rendben van, de a férjem aggódik, hogy nem eszem eleget. Nagyon ügyelek a diétára, nehogy rosszabbodjon a helyzet, netán görcs lépjen fel. Alig várom, hogy szülés után sorra egyem a gyümölcsöket és az édességeket!

Kilókban nem gyarapszom, 58 kilóról indultam és továbbra is csak 66 kg vagyok. A 8 kilóból 3 kg a babák, a többi a vér, a magzatvíz stb. Állítólag az egyes terhességeknél az ember jobban meghízik, mint ikerterhességnél, mesélte az új szobatársnőm, aki az első terhességénél sokat hízott, de végig dolgozott, tornázott. Az egyik babája kisebb, de nagyon szeretne hazamenni, az orvos viszont ikrekkel és busszal haza nem engedi. Aki ikerterhesként bekerül ide, nehezen szabadul. Ők is lombikoztak, a férjének heresérve volt, és spermiumainak száma India lakosságáéról Szegedére csökkent.

A dokim azt mondta, bírjam ki a 33. hétig, az már teljesen biztonságos és fellélegezhetünk, de a 34. hét még jobb lenne, ami az ikerszülések átlagos ideje, de természetesen minél tovább bírjuk, annál jobb. Továbbra is szigorú fekvést javasolt. Ha belegondolok, hogy a 23. betöltött héten jöttem be kb. 700 grammos magzatokkal, és ma már a 30. hetet is betöltöttem, akkor nincs okom túlzott aggodalomra. Ha összehasonlítom az akkori közérzetem a maival, bizony jelentős a különbség.

A szobatársam dokija is azt mondta, hogy az ikerszülések kilencven százaléka a 37. hét előtt történik. Végül elérte, hogy éjszakára hazajárjon a kisfiához, de nem szívesen engedik el. A nagykönyvben ugyanis az áll, hogy a 30-32. héttől az ikerterhes kismamáknak kórházban a helyük.

Még legalább három hét és kiszabadulok a kórházból, ha az orvosok is így gondolják. Nem tudom, meggyőzhetőek-e, vagy amellett érvelnek majd, hogy tartsak ki. Bevallom, 10 hét szigorú fekvés untig elég lenne…

Az is rám ijesztett, hogy a szemközti szobában egy 34 hetes ikres kismama két éjjel epét hányt, négykézláb szenvedett az ágyon, és az orvosa mégis kivárná a 35. hetet. Itt a kismamákra kevésbé vannak tekintettel, mint a babákra. Végül kiderült, hogy vakbélgyulladása van és hamar megcsászározták.

Ha nekem lennének elviselhetetlen görcseim, nem lenne kérdés, mit csináljak, simán felállnék, elkezdenék járkálni, lépcsőzni, guggolni, és máris beindulna a szülés…

De most az a lényeg, hogy nőjenek és minél tovább (de ne túlzottan sokáig) együtt maradjunk. Bár azt olvastam, hogy az ikrek növekedése a harmadik trimeszterben lelassul az egyre csökkenő hely miatt, a méh nem tud a végtelenségig tágulni. De a lányok szerint a mieink továbbra is ugyanúgy nőni fognak:)

A vérnyomásom továbbra is 90/60 (kint sem volt magasabb), lassan úgy lecsökken, hogy felállni sem bírok. A hasamon nem keletkeztek csíkok, a bőröm sima, rendszeresen kenem. A kókuszzsír és olívaolaj keveréket is ajánlják a lányok.

A harmincadik hetem végén a kettős fronthatásnak köszönhetően beindultak a szülések. A várandós osztályra rakják azokat is, akik elvetéltek, és szegénykék nézhetik a nagy hasakat. Sajnálatos helyzet, de ennyire túltelített a nőgyógyászat.

Sokan bejárnak hozzánk, meglepődnek, mióta bent fekszünk, de hát nincs más választásunk, hogy minél tovább bent tartsuk a babáinkat, csak a folyamatos fekvés. A szobatársnőm pedig azzal is megtoldja, hogy hálásak vagyunk azért, hogy itt fekhetünk, törődnek velünk és megmaradtak a babáink. Sophia Lorennel is többen érvelnek, miszerint ő is végigfeküdte a terhességét, de ő nem a nyolckerben.

Amikor megemlítjük a panaszkodóknak, hogy ágytálas fekvőbeteg is volt a szobán, egymást követték az egyéjszakás császárosok, akiknél ötkor kezdődött a nap, infúziós beteg, siketnéma stb., akkor belátják, hogy nekik nincs is különösebb okuk panaszra. Azért a többségüknek mégiscsak van, nem is kicsi, de nehezen viselik a benntartózkodást, személyes támadásnak veszik az orvosok részéről. Elképzelték, hogy bejönnek pár napos megfigyelésre, és megsértődnek, amiért bent kell maradniuk huzamosabb ideig, amíg az orvosok jónak látják. Mi hangsúlyozzuk, hogy nagyon elégedettek vagyunk a kórházzal, megkonzultálják a betegségeinket, más részlegre is átküldenek vagy hívnak szakembereket. Bár a kórtermek nem túl modernek, de a célnak megfelelnek. Ezt bizonyítja, hogy otthon egy hét alatt 2,5-ről 1,5 cm-re rövidült a méhszájam, míg itt 1,5-ről 0,5-re majdnem nyolc hét alatt. Helybe jönnek az orvosok, nem kell háziorvosnál intézkednünk, orvosokat gyalogosan és várakozva felkeresnünk.

Mivel a kórházból csak a saját kórtermünket látjuk, eldöntjük, hogy egyszer visszajövünk gyerekestül a kórházi büfébe, étterembe, bejárjuk az udvart, leülünk a parkban. Megnézzük a hallomásból ismert helyeket…

Egyre többen hozzák fel a csecsemőosztályról a babáikat (eddig főleg koraszülöttek voltak, őket ugye nem láthattuk, csak fényképen). Nemrég még ide jártak nagy hassal, most meg itt sétálgatnak a kisbabáikkal. Még 2500-3800 gramm között is olyan picikék! Egykori szobatársnőnk is megjelenik, karján a picivel. Na és kire hasonlít? Legfőképp a korabeli kisbabákra… Állítólag az evolúció úgy alakította, hogy az apára hasonlítsanak kezdetben, hogy elfogadják a picit a sajátjukénak.

A férjem szerint a mi fiunk szeme és orra az enyém. A leányzó arcát is látnánk már, de ő nem akar megfordulni. Kértem a férjem, hasson rá, de elég szófogadatlan kislány…

Hallgatjuk a sztorikat, a szobatársnőnk fiának olyan nagy feje volt, hogy nem fért volna ki. Már most nagy az arca, mosolyog a lány… A másiknak úgy indult be a szülése, hogy hazakérte magát, éjjel ráugrott a kutyájuk az ajtóra, ő felriadt, a pici jobbra-balra kapart egyet, felsértette a méhlepényt és folyni kezdett a magzatvize. Egy másik a bonyolult császármetszését ecseteli, visszér volt a hasában, nagyon vérzett, vért kapott, és a háton fekvést sem bírta, rosszul lett.

Remélem, hogy nálam komplikációmentes lesz a császármetszés, jól viselem majd a sebgyógyulást és a felépülést, sőt a szoptatás beindítását is. A két kis csöppség biztosan elegendő erőt ad majd. Bár hüvelyi szülés is szóba jöhetne nálam, nem kockáztatnám meg, nehogy szülés közben a B baba megváltoztassa a fekvését és császármetszésre is sor kerüljön, oxigénhiány léphessen fel. Szerintem az orvosok többsége a császármetszés mellett voksolna.

A folyosóról néha kiabálás szűrődik be, káromkodások is visszhangoznak, meg ilyen mondatok: már egy hete nem cseréltek lepedőt. Hol élünk, az őskorban? Meg hangos hisztizések arról, hogy nem érdekel, akkor is hazamegyek!

Egyre több infót kapok a császármetszésről. A beöntésre hálóingben, bugyi nélkül érdemes menni, hogy ne bajlódjunk a pizsamanadrággal. Vissza kell a szobába futnunk, mert a nővérszoba mellett nincs mosdó. Vécé, ctg, zuhany, narancssárga bőrfertőtlenítő deréktól lefelé, majd fehér karatehálóing. Kapunk egy injekciót, hogy a hátba adott másik injekció ne fájjon. Akkor jöhet be a férj, ha elzsibbadtunk és megtörtént a kezdő bemetszés. Nem törődnek vele, ha rosszul van, netán elájul, max. a pulzusát nézik meg, ott ücsöröghet vagy kivánszorog. Lekötöznek, infúzió a karba, vérnyomásmérő a karon. Öt perc alatt kiveszik a babát, aztán már csak tisztogatás és varrás következik, majd hat óra alvás után ébresztenek, fel kell kelni, akkor fáj a seb. Betétcsere után lemosdatnak ágytál felett. A pocakra súlyt helyeznek, a haskötőt nem támogatják. Aztán már csak egyre többet kell mozognunk. Elég jól viselték a lányok a megpróbáltatásokat. Szerintem én fájdalmak közt vergődve fogok örülni a két pöttömnek. De az vigasztal, milyen nagy boldogság lesz, ha mind egészségesen eljutunk odáig és végül együtt hazakerülünk.

A 30+3 naptól CTG-znem kell, így is kaptam három nap haladékot. Csak az egy érzékelőfejes gépet használhatom, mert a másikhoz ki kéne mennem és ülnöm kéne, így dupla ideig tart. Az első jól sikerült, a másodiknál B magzat szép vonalat produkált, A viszont rakoncátlankodott, folyton elmozdult. Valahol a nővérkék, szülésznők végzik a kismamáknak a ctg-t, ők bajlódnak vele. Az egyik szülésznő besegít, így már az ismétlés ügyesebben megy. Én nem doppingolok közben, nem is tudnék mivel, a diétám nem engedné. A kislány nagyon mocorgós rosszcsont, egyenetlen vonalat húz a CTG-n, míg a kisfiú mintaszerűt, mégis az övét kell harmadik alkalommal megismételnem. Rákérdeztem az osztályos orvosnál, milyen a jó CTG, bár nem tudom őket idomítani, de legyen róla elképzelésem. Azt mondta, a zöld sávon belül (120-160) maradjon a szívhang vonala, egy-két kiugrás sem árt, és legyen fésűszerű.

Az április 15-i ultrahang mérései megint kissé ferdítenek, A magzat 1684 gramm, B magzat 1469 gramm, tehát a leány nőtt, a fiú fogyott. Természetesen az aktuális testhelyzetüktől függően különféle szögekben fekszenek, és nehezen lemérhetők. Mindkettő a jobb oldalamon pihenteti a fejét, A teljesen lent, teste a húgyhólyagom nyomja, szíve a medencecsontomnál dobog, B-é köldökmagasságban, de a lába a bal mellem alatt rugdossa a bordáim. Néha úgy hullámzik a hasam, mint a dühöngő tenger.

Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy két élet csírázik bennem. Bár ha letekintek a hasamra, kétség nem fér hozzá.

Extrém koraszülöttek már nem lesznek a babáink, legfeljebb kis súlyú koraszülöttek! Az április lesz a hetedik hónapunk. Reménykedünk, hogy a nyolcadik hónap elejéig (az már csak röpke egy hónap!) még bennem fejlődnek (bárhogy is húzom, valószínűleg ikreink nem születnek az Ikrek csillagjegyben). A férjem úgy fogalmaz: „első célunk a betöltött 30. hét, aztán a 31., az 1800 gramm, majd a két kilogramm.”

A székletem világos, sárszerű, valószínűleg az epétől vagy az epepangásra kapott Ursofalk gyógyszertől. Minden éjjel áll a bál a hasamban, és tele vagyok fura álmokkal. A szülésznők már ügyesen megtalálják a szívhangjukat, de a ctg-vel őrületbe fognak kergetni. Még mindig van elég helyük, hogy kihasználják a rendelkezésükre álló ideiglenes albérletet. Én nem akarom őket ébresztgetni és stimulálni, amiért a belső szabályzat ezt írja elő! Annyira természetellenes.

A májátültetéses lány nem szoptathat majd, mert túl sok gyógyszert szed. Anyatejet sem akar venni (1800 Ft/l) vagy íratni, mert hepatitis C-re nem vizsgálják a tejet leadó anyukákat, a betegség sokáig lappanghat, és a májtranszferek döntő többsége ebből a betegségből alakul ki.

Az április 1-i szülést is megúsztuk – a programozott császárosok kérték, hogy ne bolondok napján szüljenek. Idén nem sikerült a férjeinknek ártalmatlan tréfát kitalálnunk.

Néhány császáros ismét megfordul nálunk, az egyiknek már 26 éves lánya van.

Hallgatom, hogyan történik a császáros szülés, az apa az anya fejénél ülhet, a paraván mögé nem lát be, de ha a szürcsögő hangoktól rosszul van, inkább ne legyen bent. Szuri, zsibbadás deréktól lefelé, majd hideg spray-vel végigfújnak, hogy ellenőrizzék, mennyire érzékeny a tested.

A szomszédlány, aki 1300 gramm körüli lányt szült, két ásványvizet hozott egyik sétájáról. Bele is fáradt, mert túllépte a limitet – annyit emelhetsz, amennyit a babád nyom.

A múltkori ultrahangon kissé félremérték a fiunkat, végül is nem hagyta le a lányunkat. „A” 1488 gramm, „B” 1317 gramm a megkezdett 29. héten.

Sajnos a fogadott orvosunk szülésznőstül átmegy egy másik kórházba három hét múlva, akit emberileg és szakmailag is szeretünk. Fog ajánlani egy doktornőt, ha pedig később szülnénk, utánamehetnénk. Természetesen nem örültem neki, hiszen felépítettünk egy kapcsolatot, ismeri a terhességem, a kórképeim. Az ajánlott doktornő is szimpatikus, de idegen.

Butaságokkal zaklatnak a kinti világból, pl. Tudod már, mikor fogsz szülni? Azt akarják tudni, hogy mi a kitűzött időpontunk, vagy a 29. héten kitűzték-e a programozott császármetszés idejét? Olyan anya kérdezi, akinek már van két gyereke. A szülés nem megrendelésre történik, főleg ilyen korai stádiumban, nyíló méhszájjal teljesen kiszámíthatatlan. Biztosan csak érdeklődni akart, csak nem tudta, hogyan kell.

Továbbra is főtt krumplit, répát, rizst, főtt húst eszem, sovány túrót, joghurtot, kefirt, néha egy kis bűnözés is belefér, rizsfelfújttal és túrógombóccal.

A legújabb májenzim eredményeim jobbak, de az orvosok beszéltek hepatológussal, hasi ultrahangot rendeltek el, hogy megnézzék a májam, az epém. Én arra gyanakszom, hogy gyenge gyomromat és májamat megterhelte a sok terhességi vitamin, influenzagyógyszer, antibiotikum, illetve az ikerterhesség. Csak azt kérem, hogy legyen a két magzat egészséges, és rá akarok kérdezni, hogy a HELLP-szindróma és a terhességi toxémia kizárható-e, mert a méhlepény sokféle behatást kizár, de ezek beszivároghatnak és gondot okozhatnak. Flowmetriát is javasolnak, hogy ellenőrizzék a picik táplálék- és oxigénellátását, a méhlepény és a köldökzsinór működését.

Egyes látogatókat elutasítok, talán meg is sértődnek. Játszótérre, oviba, bölcsibe járó gyerekeket nem látnak szívesen a szobatársaim, akik fertőzést hozhatnak be. Nehezen utasítok el, de megértem, hogy elővigyázatosak. Sok anyuka nem tud vagy nem is akar a gyereke nélkül kimozdulni, és talán támadásnak is veszi, hogy baba nélkül jöjjön be. Csak azokhoz hoznak be babát, akiknek az anyja itt fekszik. Az ágyra nem rakható, a vécét csak mi használjuk (fertőzés miatt már pár szülés beindult), a talajon sem ajánlatos mászkálni.

A betöltött 29. héten már 6 hete vagyok bent. Elég jól viselem, de néha besokallok, zavar, hogy korán felébresztenek, napközben bejárnak, telefonálnak, nem tudok pihenni vagy befelé figyelni, sérül a privát szférám, és szívesen ébrednék már a lakásunkban légkondi nélkül és zárt ajtókkal, nem folyton cserélődő szobatársakkal. Vagy legalább ennék ülve. Ez nem szanatórium, jegyzi meg a férjem. De a legjobb helyen vagyok.

A betegségeimmel kapcsolatban a férjem nagyon biztató, győzköd, hogy ne izguljak, nagyon életerősek, várja már az aranycsillagokat, puszilja a hasam, „itt van apuci”. Egyik szívhangmérésnél most egymás alatt-fölött találták meg őket. Biztosan ölelkeznek, kommentálta a férjem.

Kicsit unjuk a folyton ismétlődő kérdéseket is: Hányadik hétben vagy? Kisfiú vagy kislány? Mivel kerültél be?

Egy epepangásos lány került a szobába, nagyon viszket. Nálam a viszketés mint tünet, nem jelentkezett. Hamar viszik szülni, mert káros lehet a babára nézve. Megnyugtatnak, hogy nálam ilyen gond nem merült fel. Zavar, hogy tangát visel a kilencedik hónapban, két félhold feneke kiviláglik a takaró alól. Alapvetően higiéniátlannak is tartom. Meztelenül keni be a testét, pedig a szemközti házból beláthatnak, orvos, látogatók is bármikor betoppanhatnak. Végül megszül a kis vékony lány, beindítják a terhességét, természetes úton, négy húsz a baba.

A másik lány is megszül császárral, az apa örömteli arccal tér vissza a cuccaiért. Ha ő nőnek született volna, folyton szülne. Az elején meg a végén vett részt a terhesesdiben, a köztes idő azért nem olyan fenséges.

Máris érkezik egy újabb lány, a tizenkettedik hetében, vérzéssel. Megdicséri, milyen szép formájú a hasam. Az egyik szülésznő meg a bőrömet dicsérte meg, nem jelent meg rajta egyetlen terhescsík sem.

Este a lakásban sétálgatok, a régi képeinket nézem, és az újakat, a férjemnek köszönhető változásokkal. „És a három legnagyobb kincs is hamarosan a lakásban lesz.” „Csatlakozik a negyedikhez.”

El sem tudom képzelni, hogy kilépünk a kórház ajtaján és ránk lesz bízva két csöppség, akikért ezentúl felelősséggel tartozunk. A szobatársnőm szakirodalmat olvas arról, hogyan kell megfogni a kisbabát. Nekem is kölcsönadja.

A hetedik hetemen kiruccantam az udvarra, friss levegőre, fekvő helyzetben. A műtős dumál, viccelődik. Meg is kívánom a szilvás unicumot… Áttol a belgyógyászatra, ahol az egyik dokit jobban érdekli a babák szíve és végtagjai, mint az epém. Jé, itt fenn van a gyomor meg a vakbél is! De szerencsémre belép egy doktornő, aki megállapítja, hogy tele vagyok epekővel. Remélem, az Ursofalk segít, vagy majd kimozgom, ha megszülök, esetleg szétlézerezik vagy megműtenek. „Átszervezték a belső szerveid, ahogy nekik kényelmes”, mondja a párom. Egy ideig még beleegyezem, de a terhesség után teljes körű restaurálásra szorulok. A fogaimról visszahúzódott az íny, érzékenyek a fognyakak is.

Ágyneműcseréért cserébe a szülésznő wasabis csokit kap. Rákérdezek a férjemnél, hogyan került a kezébe ilyen csoki. Bár kaptam tőle már fűszerpaprikásat is.

A 30. héten (29+4) a babáink 1474 és 1540 grammosak, de csak a fiunk mutatta meg a pofikáját.

Az orvosom szerint a 33. betöltött hét már nagyon biztonságos, az már a 8. hónap eleje. Ha kinyílna a méhszájam (4 mm), akkor is kibírhatom még két-három hétig. A flowmetria rendben volt, kis vesepangást és egy epekövet fedezett fel. Pöttöm csillagainkkal minden rendben, nagyon szépen fejlődnek.

Új pofás szobatársnőnk szerint, akit már mindenki megvizsgált a portáson kívül, de nem és nem bír megszülni, pedig mindent megtett érte, az áldott állapot és várandósság kifejezéseket férfi találta ki, a terhességet nő… A három keverékét érzékelem nap mint nap a bőrömön.

Nagyon várjuk már a két manócskát! Áprilisban még maradjunk szoros közelségben, aztán majd kitárul a világ.

Immár öt hete fekszem kórházban és 5 mm-es a külső méhszájam (kb. 10 mm-t romlott), ennyi tartja vissza ikreinket a külvilágtól. Még maradjatok bent, nem kell elsietni a találkozást, mondogatjuk nekik. Örömhír viszont, hogy a második trimeszter végéhez érkeztünk és a hetedik hónapot kezdjük. A második és egyben utolsó adag tüdőérlelő injekciót is megkaptuk a popsimba. Így már valamelyest fellélegezhetünk. Az is bizakodásra ad okot, hogy a környezetemben többen megszültek a 30. és a 31. héten, a babák szépen fejlődnek. Kb. 1800 grammtól már átkerülhetnek az inkubátorból egy másik kórházba, ahol szokhatják egymást a baba-mama szobán. Addig szorgalmasan járnak az inkubátorokhoz, azt ajánlják nekik, hogy olvassanak fel a babájuknak mesét, de mivel a szülők hangja a fontos, akár sporthírekkel is szórakoztathatnák az újszülötteiket.

Az is megnyugtató, hogy itt vagyok a legjobb kezekben, vérvételek, vizeletleadás, vérnyomás-ellenőrzés, és már a kivizsgálás napján megkapom a szükséges gyógyszert. Szakképzett a személyzet, öt percre a műtő és az inkubátorok, ez sem elhanyagolható tényező.

Négy hét alatt kilábaltam az influenzából, párologtatót is vettünk (a szobatársnők először örültek neki, majd lecsapódott rájuk a pára és izzadtak), de közben sikerült mindenféle terhességi betegséget összeszednem, ezek közül a vesepangás (lerakódik a vesehomok vagy a picik nyomják) és az epepangás (epesav) kínoz leginkább, meg a reflux. Csapdába kerültem: a felpolcolt láb fokozza a gyomorsav áramlását, ami árt a nyelőcsőnek, ami irritálja a köhögést, savlekötő a vesepanaszaim miatt nem igazán ajánlott. Egyesek csak naponta háromszor esznek sokat, feketeteát meg kávét isznak, csokit esznek, meg nehéz ételekkel tömik magukat, nekem meg a Korpovit, a háztartási keksz és a főtt krumpli a legjobb barátom. Fel nem foghatom, hogy semmi bajuk. Az étrendemben is történt változás, roboráló helyett epekímélő ételeket, Ursofalk és Ranitidin nevű gyógyszereket kapok és Gaviscon szuszpenziót is beszereztem. Csak a picikre ne legyen rossz hatással! Bízom az orvosokban, más választásom nincs. Kicsit kétségbe ejt, hogy sok gyógyszert nem ajánlanak terheseknek, de hiszek benne, hogy nem a nem kívánt és bizonyított mellékhatások miatt, hanem azért, mert a kismamák nem vetik alá magukat veszélyes kísérletezgetéseknek és a gyógyszergyárak sem akarnak a nyakukba pert. Bórsavas kúp, Femibion, magnézium és C-vitamin szerepel még a menümben, éjjel Neo-ferro-t kapok be, hogy jobban felszívódjon, és időszakonként kapok Augmentint az emelkedett crp-mre.

A jobb bordaív alatti fájdalom, az ikerterhesség, az előrehaladott kor, az influenza-szerű tünetek miatt megint HELLP-szindrómára gyanakszom, de a férjem azt mondja, az orvosok nem szeretik a képzett (és képzelt) betegeket. Pedig olyan szép diagnózisokat állítok fel, nem értem, miért nem díjazzák. Eddig azt sem tudtam, hol a belső szerveim, most meg már szinte orvostudományi magasságokba emelkedtem…

Úgy hiszem, betegségeim egyik kiváltó oka a fekvésem (illetve az ikerterhesség), és ha felpolcolhatnám a fejem, ha nem kéne vízszintesen ennem, ha felülhetnék, felállhatnék emészteni és mozogni, nem terhelném folytonosan a vesém, a májam, a hátgerincem, nem folyna elnyomott gyomromból ilyen mértékben kisebesedett nyelőcsövemen keresztül a gyomorsav, és a csípős, égető érzés mellett a köhögés is alábbhagyna. De a szülés után valószínűleg minden bajomnak búcsút inthetek. És ha mindez nincs kihatással a kicsikre, akkor elviselem. De bevallom, néha szeretnék elaludni és felkelni úgy, hogy semmim sem fáj.

Még így is örülhetünk, hogy ebben a helyzetben lehetünk, biztosan sokan cserélnének velünk – akiknek nem sikerült teherbe esniük vagy elvesztették a magzatukat. Személyiségfejlődésen is keresztülmegyünk, eddzük az akaratunkat, erősítjük a kapcsolatunkat, hiszen újabb próbát kell kiállnunk és jól vesszük az akadályokat. Sok szép közös élményünk van, és a nehézségek, lemondások is hozzátartoznak az élethez. A férjem szívesen átvenné a teher egy részét… Szeretem, ahogy megérinti a hasam és két puszit ad rá. Álmodik is velük, például olyat, hogy ki-be mászkálnak egy dobozba. Alig várja, hogy ősszel hulló levelek közt sétáljunk az erdőben, csak azt nem tudjuk eldönteni, ő vigye-e mindkét gyereket, vagy egyet-egyet vegyünk a hátunkra/hasunkra… Majd kiderül, hogy a sok fekvés után mikor kapok erőre, de biztosan ügyesen összeszedem magam.

Úgy érzem, férjem egyre jobban ragaszkodik a lányhoz, pedig az ultrahangon alig várta, hogy a második magzatnál megállapítsák, hogy fiú. Engem fog látni benne, a gyerekkori énem. Én meg fiúban fogom látni őt. A fiú egyébként behozta grammokban a lányt, belehúzott.

(Egyik nap örömteli felkiáltás szomszéd ágyról: Jé, találtam egy izmot!, meg: A barátnőimnek valószínűleg nem én fogok kedvet csinálni a gyerekvállaláshoz. Később: Most a nyugdíjas éveinket éljük: szedjük a gyógyszereinket, panaszkodunk, hogy mindenünk fáj, rendszeresen járunk kivizsgálásokra, ellenőrzésekre. Utána: Mi a civilizáció áldozatai vagyunk. Ha nem egyenesedünk fel, hanem négykézláb járunk, akkor nem nehezedne a méhszájunkra a magzatunk. És: Se sajnálkozó szemekre, se idióta biztatásokra nem vagyok rászorulva. Ha meglátogatnak, beszéljenek magukról és a kinti világról.)

Nem bánnám, ha lejárhatnék gyógy- vagy kismamatornára, de erről szó sem lehet. Minimálisan kelek fel az ágyból, minden percet megfontolok. Egyszer a szülészetre is lekerültem, mert a Glacid infúzió nem segített újonnan, lent magnéziumot csöpögtettek belém, de emelt háttámlás ágyon, ami nem tett jót a méhszájamnak. Két nővérke küszködött a ctg-vel, fáslival próbálták rögzíteni a két ctg-s érzékelőkorongot, megszenvedtek a két picur bemérésével. Közben valaki megszült a szomszéd teremben. A szülésznők aggódtak, nehogy átterjedjen a görcs és beindítsa a szülést. Egyszer a nővérszobára is kihívtak, hogy ctg-n keressék meg a szívhangot, nagyon feldühített. Többször nem voltam hajlandó felkelni, legyenek türelemmel és próbálkozzanak a Doppler-készülékkel. Hiszen azért fektettek be, hogy ne mozogjak és pihenjek, erre fel ők mozgatnának. Szerencsére nem is kellett többször felkelnem, egyre ügyesebben ráéreznek, vagy én mutatom meg egyre pontosabban, hol keressék őket. A babák mozgástere is egyre kisebb.

A szomszéd szobából a lány, aki mama-magzat foglalkozásra jár, már készíti a babáját a külvilággal való találkozásra. Elmagyarázza neki, hogy változás áll be hamarosan az életében, ami jót jelent, mert bent már nem tudna fejlődni. Hogy ne érje a babát megrázkódtatás.

Rengeteget olvasok (csak akkor jöhetsz ki, ha ezt mind elolvasod) és alszom. Egyre kevésbé fülelek a beszélgetésekre és egyre többet használom a füldugót. Épp elég sztorit hallottam már. Egyik lány kijelentette, hogy 12 hét a rizikós időszak, utána fel lehet lélegezni, el lehet újságolni. Na persze, mind ennek vagyunk a bizonyítékai, akik a 20. hét után kerültünk kórházba különféle bajokkal (terhességi cukorbetegség, terhességi magas vérnyomás, leváló méhlepény, nyíló méhszáj, ötödik hónapi vesztések). Mind a 9 hónap rizikós, és azon is túl (újszülött agyvérzés, veszélyes gyerekbetegségek).

Szobánkban beköszöntött az egyéjszakás császáros kismamák időszaka. Fél öttől beöntés, mosdó, vécépucolás, zuhany, infúzió, és nyolcig alig lehet bejutni a fürdőszobába.

A hidegfronttól több szülés beindult, de van, akinek fertőzéstől, meg egyik éjjel leszakadt a leolvasztott hűtőben a jég, az ijedtségtől is vittek szülőszobára egy lányt. Szívritmuszavaros magzatokról is hallok, akiknek megszületésük után megszűnt az aritmiájuk, csak a köldökzsinór tekeredett a baba feje fölé a méhszájhoz, ez okozta a rossz tápanyagellátást és a szabálytalan szívhangot. Az egyik lány magzatánál Edwards-kórt diagnosztizáltak a megszületéskor, pedig egyik ultrahangon és kivizsgáláson sem tűnt fel… Egy 40-es éveiben járó lánynak a 8. lombikra jött össze a baba és az amniocentézisen elvetélt (mi semmi áron nem vállaltuk volna be). Egy kismama hármas ikrekkel hat hónapot feküdt kórházban. Van olyan is, aki kilenc évet várt a babára, lombikkal összejött, utána sem védekezett, de úgy rendbe rakták a szervezetét, hogy utána spontán teherbe esett. Van, aki kivetetné a méhét, mert nem szeretne több babát, és a klimaxtól meg a méhnyakráktól is megmenekülne. Egy pajzsmirigyes lánynak sokszor elmaradt a vérzése, végül daganat gyanújával felkereste az orvost, aki azt mondta, hogy ez a daganat 20 hét múlva fel fog sírni… Megtudtam, milyen jó pofozgatni, gyurmázgatni szülés után az üres hasat. A nők sokat fogynak szüléskor, a Forma 1-es pilótákat is lepipálják.

Olyan, mintha női magazinba csöppentem volna.

Néha egy-egy ágyneműcsere a nap fénypontja. Vagy egy hajmosás. A betöltött 28. hetet is így ünnepeltem. Kozmetikus is járt nálunk, főleg gyantáz, mert „úgy nézünk ki, mint egy mamut vagy a páviánok”, de szerintem a szülész-nőgyógyászoknak sok újat nem tudunk mutatni…

Már kezdek belejönni a hetek számolásába, két példán is elmagyarázták: akár a századokat, úgy számold, az 1800-as évek a 19. század, illetve akár az emberi kort, betöltöd a 37.-et és a 38.-ba lépsz (lásd. házépítési példa).

Jó lenne megérni a 33. hetet és átcsusszanni a májusba…

A március 11-i ultrahangon az “A” magzat 970 gramm és a “B” magzat 890 gramm súllyal büszkélkedhet, a 26. hetet tapossuk. Nagy az öröm! Testsúlyukat illetően szépen gyarapodnak – már csak a hetek számának kell növekednie! A hasam elég nagy már most, a hatodik hónapban, meg is dicsérte az orvosom, milyen szép hasam van (terhességi csíkok sem jelentek meg rajta, csak a köldököm barnult be), 58 kg-ról 67-re híztam. Mindenki támogat abban, hogy egyek nyugodtan mindent, szükségünk van a tápanyagokra, eszem is gyümölcstől kezdve főtt ételen keresztül mindenfélét, hiszen az a fontos, hogy nőjenek és fejlődjenek, a plusz kilókat majd idővel leadom! Eddig szinte csak a hasamra híztam, a bálnaeffektus még várat magára, bár az is lehet, hogy nem terebélyesedek el! További jó hír, hogy a tágulásom többé-kevésbé ugyanolyan értéket mutat, mint amikor befeküdtem!

Látogatási időben énekelünk nekik a férjemmel és óvatosan simogatjuk őket, nehogy stimuláljuk a méhet. A férjem nem szereti, ha olykor rám tör a szomorúság, mert megérzik a babák, de azt sem, ha nevetek, mert attól tart, hogy “kinevetem őket magamból”.

Szépen növekednek, jobban, mint a kortársaik. Szerintem sokat segített, hogy már a lombikprogram előkészületeinél szedtem terhesvitamint, a párom azonban azt állítja, hogy egyszerűen természetükből fakadóan életerősek!

Néhány kismamának elmaradt a fejlődésben a babája, két-három héttel is, ők infúziót kapnak és tápokat esznek. Egyébként mindünknek különböző a testfelépítése, a genetikai állománya, így hasunk és babáink mérete is eltérő, különösebb aggodalomra nincs okuk, ám az orvosok fontosnak tartják, hogy magzataik a megfelelő tempóban fejlődjenek és megteszik a szükséges lépéseket.

A napi rutinunk változatlan, hajnali ötkor vérhígító, takarítónők, fehérjedús reggeli, vizitek, délután vérnyomásmérés (100/60 – nem szédül? fogalmam sincs, mikor szédülhetek, hisz folyton fekszem), este Doppler készülékes szívhangmérés, majd vizit (vérzés, görcsök? bármilyen kívánság, amit teljesíteni tudunk?). A szívhangmérést legszívesebben kihagynám, mert a kis készülékükkel sokáig nyomogatják keresztül-kasul a hasam, mire megtalálják a két kis mocorgós csöppséget. Egyik nap megjelöltem őket két X-szel, de mindhiába, másnap már tíz centivel odébb mocorogtak. Még van elég helyük, hogy változtassák a testhelyzetüket, miért ne tennék!

A CTG-t, ami a magzat doppingolásáról szól, még kevésbé várom. A kismamák élénkítőszerekkel felszerelkezve érkeznek, felébresztik a babákat, bekopogtatnak nekik, kávét isznak, csokit esznek, pörgős zenét hallgattatnak velük, szóval szadista módszerekhez folyamodnak, hogy megfelelő görbét rajzoljon a készülék (mind sok Mount Everestre vágyik). Ha túl nyugodt a baba, kevés „kiugrást” produkál, és meg kell ismételni a vizsgálatot. Már magzat korukban teljesítményt várnak el tőlük! Az ismerőseink visszakapták a babájuktól, hogy folyton felébresztették őt, hónapokig nem hagyta őket éjjelente aludni.

Mások véleményei, hozzáállása is sokat segít abban, hogy az ember elviselje a kórházat, sőt jól érezze itt magát: „Még 2-3 hónapig jól érezhettük volna magunkat otthon a férjemmel. De összeszorítjuk a fogunkat, kibírjuk a kórházat és aztán egész életünkben jól fogjuk érezni magunkat együtt.” „Kibírjuk, túléljük, a baba érdekében!”

Sok történetet hallok itt. Az egyik ikerterhes kismama ikre nagyon lemaradt a fejlődésben, az egyik ultrahangon már nem volt szívverése. A nagyobb baba érdekében kihordhatta volna a terhességet, bár furcsálltam, hogy ezt javasolják az orvosok, hiszen egy halott baba volt a hasában. Azt szeretné, ha nem is látná, valójában mind azt mondják a szobán, hogy jobb, ha bent hal meg, mint odakint. Azt hittem, hogy a fertőzésveszély miatt kiveszik a kisebb babát, de azt mondták, két burokban vannak, így kevés az esélye, hogy baj lehet, és folyamatosan vesznek tőle vért. Egyik éjjel görcsölni kezdett, adtak neki inzulint, hogy megakadályozzák a szülést, de már nem lehetett. Nem is értem, miért akarták megakadályozni (de hát ők a szakemberek, én csak laikus vagyok), de a természet megoldotta a helyzetet: kilökte a halott babát, talán azért, hogy megmentse az egészségeset. Szerencsére nem repedt meg a burok – a lány félt a vérmérgezéstől. Meg is szülte a pici babát hüvelyi úton, nem mutatták meg neki. Aztán kapott tüdőérlelőt és megcsászározták, megszületett a nagy baba másfél kilóval, a kivizsgálások alapján nincs ok aggodalomra, már a lélegeztetőről is levették. Ezen az osztályon már jónak számít, ha valaki a 30. héten szül. Le a kalappal előtte, nagyon jól viseli a megpróbáltatásokat.

Azt mesélte, miután meglátogatta a babáját, hogy olyan az inkubátoros helyiség, mint egy futurisztikus keltető, 500 grammos babák is fekszenek inkubátorban... Olyan pici a fejük, mint egy narancs és olyan vékony a lábuk, mint a kisujjunk. Addig maradnak bent kórházi felügyelet alatt, amíg valóban megszülettek volna. Amikor kimegy valaki a szobából, úgy köszön, hogy „Maradjatok egyben!” Inkább egyben feküdjünk, és vigyük haza magunkkal a gyermekünket, mint külön-külön. Fura érzés számára, hogy a korábbi gyerekeit azonnal karba vehette, most meg átlátszó dobozban nézi a picit.

Van itt egy kismama, aki a 40. hétben is fel-alá sétálgat, jól érzi magát, de már várja a burokrepesztést. Négy kilós kislányt fog szülni („még élvezi a luxusalbérletet”). Sok a cukros, a terhességi magas vérnyomásos, sokan vesztettek el babát/szültek beteg/halott babát terhességük legkülönbözőbb szakában. Rosszullétek is előfordulnak. Egy lány sokat feküdt háton, szédülni kezdett, azt javasolták, tehermentesítse a gerincét, a baba nyomta az ereit, leállt az oxigéndús vérellátás, forgott vele a szoba, elmozdultak a fülében az egyensúlyérzékért felelős kristályok. Végül hányt is, és Epley-manővert végeztek el rajta, amitől két héten belül jobban lett. Nekem a bal vesém görcsölt be az egyik éjjel és fájdalomcsillapítós infúziót kaptam.

Kint közben tavaszodik, szemünk sarkából érzékeljük a napsütést. Kíváncsi vagyok, milyen zöldség, gyümölcs fog érni, mire kikerülök innen. Idebent a kismamák időhöz való hozzáállása is változik: minél tovább maradjunk bent, ha ezzel jót teszünk a babánknak.

Minden egyes napért hálásak vagyunk.

A hetek számolásával gondban vagyok, körülöttem a betöltött heteket számolják, én meg a megkezdett heteket. A férjem szemléletes példával próbálja megmagyarázni, hogy ha házat kezdesz építeni, az első hét 0+6 nap, de a hét végére már megvan az első betöltött hét. Ha én most 25 hét 5 napos vagyok, akkor a 26. betöltött hetem lesz meg pénteken, és a 27. hetet kezdem szombaton (26 hét + 1 nap). A logikai gondolkodásom nem túl fejlett, de a szeretetet szüntelenül árasztom a két picurunk felé.