Immár öt hete fekszem kórházban és 5 mm-es a külső méhszájam (kb. 10 mm-t romlott), ennyi tartja vissza ikreinket a külvilágtól. Még maradjatok bent, nem kell elsietni a találkozást, mondogatjuk nekik. Örömhír viszont, hogy a második trimeszter végéhez érkeztünk és a hetedik hónapot kezdjük. A második és egyben utolsó adag tüdőérlelő injekciót is megkaptuk a popsimba. Így már valamelyest fellélegezhetünk. Az is bizakodásra ad okot, hogy a környezetemben többen megszültek a 30. és a 31. héten, a babák szépen fejlődnek. Kb. 1800 grammtól már átkerülhetnek az inkubátorból egy másik kórházba, ahol szokhatják egymást a baba-mama szobán. Addig szorgalmasan járnak az inkubátorokhoz, azt ajánlják nekik, hogy olvassanak fel a babájuknak mesét, de mivel a szülők hangja a fontos, akár sporthírekkel is szórakoztathatnák az újszülötteiket.
Az is megnyugtató, hogy itt vagyok a legjobb kezekben, vérvételek, vizeletleadás, vérnyomás-ellenőrzés, és már a kivizsgálás napján megkapom a szükséges gyógyszert. Szakképzett a személyzet, öt percre a műtő és az inkubátorok, ez sem elhanyagolható tényező.
Négy hét alatt kilábaltam az influenzából, párologtatót is vettünk (a szobatársnők először örültek neki, majd lecsapódott rájuk a pára és izzadtak), de közben sikerült mindenféle terhességi betegséget összeszednem, ezek közül a vesepangás (lerakódik a vesehomok vagy a picik nyomják) és az epepangás (epesav) kínoz leginkább, meg a reflux. Csapdába kerültem: a felpolcolt láb fokozza a gyomorsav áramlását, ami árt a nyelőcsőnek, ami irritálja a köhögést, savlekötő a vesepanaszaim miatt nem igazán ajánlott. Egyesek csak naponta háromszor esznek sokat, feketeteát meg kávét isznak, csokit esznek, meg nehéz ételekkel tömik magukat, nekem meg a Korpovit, a háztartási keksz és a főtt krumpli a legjobb barátom. Fel nem foghatom, hogy semmi bajuk. Az étrendemben is történt változás, roboráló helyett epekímélő ételeket, Ursofalk és Ranitidin nevű gyógyszereket kapok és Gaviscon szuszpenziót is beszereztem. Csak a picikre ne legyen rossz hatással! Bízom az orvosokban, más választásom nincs. Kicsit kétségbe ejt, hogy sok gyógyszert nem ajánlanak terheseknek, de hiszek benne, hogy nem a nem kívánt és bizonyított mellékhatások miatt, hanem azért, mert a kismamák nem vetik alá magukat veszélyes kísérletezgetéseknek és a gyógyszergyárak sem akarnak a nyakukba pert. Bórsavas kúp, Femibion, magnézium és C-vitamin szerepel még a menümben, éjjel Neo-ferro-t kapok be, hogy jobban felszívódjon, és időszakonként kapok Augmentint az emelkedett crp-mre.
A jobb bordaív alatti fájdalom, az ikerterhesség, az előrehaladott kor, az influenza-szerű tünetek miatt megint HELLP-szindrómára gyanakszom, de a férjem azt mondja, az orvosok nem szeretik a képzett (és képzelt) betegeket. Pedig olyan szép diagnózisokat állítok fel, nem értem, miért nem díjazzák. Eddig azt sem tudtam, hol a belső szerveim, most meg már szinte orvostudományi magasságokba emelkedtem…
Úgy hiszem, betegségeim egyik kiváltó oka a fekvésem (illetve az ikerterhesség), és ha felpolcolhatnám a fejem, ha nem kéne vízszintesen ennem, ha felülhetnék, felállhatnék emészteni és mozogni, nem terhelném folytonosan a vesém, a májam, a hátgerincem, nem folyna elnyomott gyomromból ilyen mértékben kisebesedett nyelőcsövemen keresztül a gyomorsav, és a csípős, égető érzés mellett a köhögés is alábbhagyna. De a szülés után valószínűleg minden bajomnak búcsút inthetek. És ha mindez nincs kihatással a kicsikre, akkor elviselem. De bevallom, néha szeretnék elaludni és felkelni úgy, hogy semmim sem fáj.
Még így is örülhetünk, hogy ebben a helyzetben lehetünk, biztosan sokan cserélnének velünk – akiknek nem sikerült teherbe esniük vagy elvesztették a magzatukat. Személyiségfejlődésen is keresztülmegyünk, eddzük az akaratunkat, erősítjük a kapcsolatunkat, hiszen újabb próbát kell kiállnunk és jól vesszük az akadályokat. Sok szép közös élményünk van, és a nehézségek, lemondások is hozzátartoznak az élethez. A férjem szívesen átvenné a teher egy részét… Szeretem, ahogy megérinti a hasam és két puszit ad rá. Álmodik is velük, például olyat, hogy ki-be mászkálnak egy dobozba. Alig várja, hogy ősszel hulló levelek közt sétáljunk az erdőben, csak azt nem tudjuk eldönteni, ő vigye-e mindkét gyereket, vagy egyet-egyet vegyünk a hátunkra/hasunkra… Majd kiderül, hogy a sok fekvés után mikor kapok erőre, de biztosan ügyesen összeszedem magam.
Úgy érzem, férjem egyre jobban ragaszkodik a lányhoz, pedig az ultrahangon alig várta, hogy a második magzatnál megállapítsák, hogy fiú. Engem fog látni benne, a gyerekkori énem. Én meg fiúban fogom látni őt. A fiú egyébként behozta grammokban a lányt, belehúzott.
(Egyik nap örömteli felkiáltás szomszéd ágyról: Jé, találtam egy izmot!, meg: A barátnőimnek valószínűleg nem én fogok kedvet csinálni a gyerekvállaláshoz. Később: Most a nyugdíjas éveinket éljük: szedjük a gyógyszereinket, panaszkodunk, hogy mindenünk fáj, rendszeresen járunk kivizsgálásokra, ellenőrzésekre. Utána: Mi a civilizáció áldozatai vagyunk. Ha nem egyenesedünk fel, hanem négykézláb járunk, akkor nem nehezedne a méhszájunkra a magzatunk. És: Se sajnálkozó szemekre, se idióta biztatásokra nem vagyok rászorulva. Ha meglátogatnak, beszéljenek magukról és a kinti világról.)
Nem bánnám, ha lejárhatnék gyógy- vagy kismamatornára, de erről szó sem lehet. Minimálisan kelek fel az ágyból, minden percet megfontolok. Egyszer a szülészetre is lekerültem, mert a Glacid infúzió nem segített újonnan, lent magnéziumot csöpögtettek belém, de emelt háttámlás ágyon, ami nem tett jót a méhszájamnak. Két nővérke küszködött a ctg-vel, fáslival próbálták rögzíteni a két ctg-s érzékelőkorongot, megszenvedtek a két picur bemérésével. Közben valaki megszült a szomszéd teremben. A szülésznők aggódtak, nehogy átterjedjen a görcs és beindítsa a szülést. Egyszer a nővérszobára is kihívtak, hogy ctg-n keressék meg a szívhangot, nagyon feldühített. Többször nem voltam hajlandó felkelni, legyenek türelemmel és próbálkozzanak a Doppler-készülékkel. Hiszen azért fektettek be, hogy ne mozogjak és pihenjek, erre fel ők mozgatnának. Szerencsére nem is kellett többször felkelnem, egyre ügyesebben ráéreznek, vagy én mutatom meg egyre pontosabban, hol keressék őket. A babák mozgástere is egyre kisebb.
A szomszéd szobából a lány, aki mama-magzat foglalkozásra jár, már készíti a babáját a külvilággal való találkozásra. Elmagyarázza neki, hogy változás áll be hamarosan az életében, ami jót jelent, mert bent már nem tudna fejlődni. Hogy ne érje a babát megrázkódtatás.
Rengeteget olvasok (csak akkor jöhetsz ki, ha ezt mind elolvasod) és alszom. Egyre kevésbé fülelek a beszélgetésekre és egyre többet használom a füldugót. Épp elég sztorit hallottam már. Egyik lány kijelentette, hogy 12 hét a rizikós időszak, utána fel lehet lélegezni, el lehet újságolni. Na persze, mind ennek vagyunk a bizonyítékai, akik a 20. hét után kerültünk kórházba különféle bajokkal (terhességi cukorbetegség, terhességi magas vérnyomás, leváló méhlepény, nyíló méhszáj, ötödik hónapi vesztések). Mind a 9 hónap rizikós, és azon is túl (újszülött agyvérzés, veszélyes gyerekbetegségek).
Szobánkban beköszöntött az egyéjszakás császáros kismamák időszaka. Fél öttől beöntés, mosdó, vécépucolás, zuhany, infúzió, és nyolcig alig lehet bejutni a fürdőszobába.
A hidegfronttól több szülés beindult, de van, akinek fertőzéstől, meg egyik éjjel leszakadt a leolvasztott hűtőben a jég, az ijedtségtől is vittek szülőszobára egy lányt. Szívritmuszavaros magzatokról is hallok, akiknek megszületésük után megszűnt az aritmiájuk, csak a köldökzsinór tekeredett a baba feje fölé a méhszájhoz, ez okozta a rossz tápanyagellátást és a szabálytalan szívhangot. Az egyik lány magzatánál Edwards-kórt diagnosztizáltak a megszületéskor, pedig egyik ultrahangon és kivizsgáláson sem tűnt fel… Egy 40-es éveiben járó lánynak a 8. lombikra jött össze a baba és az amniocentézisen elvetélt (mi semmi áron nem vállaltuk volna be). Egy kismama hármas ikrekkel hat hónapot feküdt kórházban. Van olyan is, aki kilenc évet várt a babára, lombikkal összejött, utána sem védekezett, de úgy rendbe rakták a szervezetét, hogy utána spontán teherbe esett. Van, aki kivetetné a méhét, mert nem szeretne több babát, és a klimaxtól meg a méhnyakráktól is megmenekülne. Egy pajzsmirigyes lánynak sokszor elmaradt a vérzése, végül daganat gyanújával felkereste az orvost, aki azt mondta, hogy ez a daganat 20 hét múlva fel fog sírni… Megtudtam, milyen jó pofozgatni, gyurmázgatni szülés után az üres hasat. A nők sokat fogynak szüléskor, a Forma 1-es pilótákat is lepipálják.
Olyan, mintha női magazinba csöppentem volna.
Néha egy-egy ágyneműcsere a nap fénypontja. Vagy egy hajmosás. A betöltött 28. hetet is így ünnepeltem. Kozmetikus is járt nálunk, főleg gyantáz, mert „úgy nézünk ki, mint egy mamut vagy a páviánok”, de szerintem a szülész-nőgyógyászoknak sok újat nem tudunk mutatni…
Már kezdek belejönni a hetek számolásába, két példán is elmagyarázták: akár a századokat, úgy számold, az 1800-as évek a 19. század, illetve akár az emberi kort, betöltöd a 37.-et és a 38.-ba lépsz (lásd. házépítési példa).
Jó lenne megérni a 33. hetet és átcsusszanni a májusba…
