Ez a várandós osztály, itt sokkal többen vannak, mint amennyit látsz, kisfiam.
Megértük a betöltött 32. hetünket! És túléltünk 9 hét kórházi benntartózkodást. Jól haladunk! Mennyit képes kibírni az ember! Nem is annyira megterhelő feladat, hiszen csak egy cél lebegett előttünk: minél tovább kihúzzuk. Az izmaink eltűntek, nincs tüdőkapacitásunk, fekve eszünk bal kézzel, de a babáink egészségesek. A sok fekvéstől teljesen elpárolgott minden erőnk. Kifáradunk már attól, ha gyakran megyünk ki vécére, ha lezuhanyozunk, amikor hetente egyszer leliftezünk ultrahangra, ha fogat mosunk (ami inkább kefés vérmaszatolás a számban). Más is bekerült 23-24 hetesen nyíló méhszájjal, de nem olyan felelősségteljes, ülve eszik és feláll, ha szüksége van valamire. Mi nem merünk vagánykodni, napi tizenöt percet vagyunk talpon.
A férjemnek meséltem, milyen mocorgósak a babáink, biztos összeakadt a lábuk, annyira rugdalóztak a minap, mintha igyekeztek volna kiszabadítani őket. De felvilágosított arról a nyilvánvaló tényről, hogy külön magzatburokban vannak, ezért ez a lehetőség nem állhat fenn. N. szobatársnőm el sem tudja képzelni, milyen érzés lehet négy rugdalózó láb, az ő pocakját egyetlen erőteljesen mozgó baba is szétrugdossa. Hát még az enyémet a kettő! Egyre kevesebb helyük van, de nemsoká előbújnak és kinyújtózhatnak. Biztosan zajlik köztük a párbeszéd: Miért tolsz odébb? Vidd innen a lábad! Nem férek el! Húzódj arrébb! Miért ébresztesz fel?
N. sorstársnőmmel már a kilencedik hetet töltöm együtt éjjel-nappal. Azt mondta, az életben ennyi időt nem töltött senkivel. Pozitív a hozzáállása, a világlátása, nem panaszkodik a kórházra, hiszen megmaradtak a babáink és sok kis barátság szövődött folyton változó lakótársnőinkkel és más szobák lakóival. Szerencsém van vele, hogy ő a legkitartóbb szobatársnőm. Bezzeg a másik szobatársnőm száját alig hagyja el dicséret, semmivel nem elégedett, se a nővérekkel, se az orvosokkal, se a takarítónőkkel, se az étellel. Meg van róla győződve, hogy senki sem foglalkozik vele, mindenben kivetnivalót talál, sokat elemzi önmagát. Nehéz őt elviselni, unja magát, a fejbőrét kapargatja, nincs türelme semmihez, ráadásul nagyon labilis az idegzete, vagy sírógörcsöt kap, vagy feltűnően mézes-mázos és a jókedvét hangsúlyozza. Látogatási időn kívül és a szobában fogadja a vendégeit, és nagyokat kacagva, fennhangon telefonál. Álmában beszél, és folyton remeg a lába, a kedvenc kötőszava az édesszívem, angyalom, kicsihúsom. Az első gyereke születésekor depis lett. Az a véleménye, hogy a szülő olyan, mint a kiszolgáló személyzet, aki még borravalót sem kap. Szerintem épp elég borravaló, hogy babáink megszületnek és szebbé teszik az életünket. Furcsállom, hogy a bekerülő lányok nem tudják kitölteni a napjaikat. Ha nem csacsoghatnak, felfalja őket az unalom.
Megedződöm abból a szempontból is, hogy elviselek különféle típusú embereket. De odáig még nem jutottam, hogy kedvesen elbeszélgessek velük, bár néha erőt veszek magamon, sőt néha jólesik. Embere válogatja. Mindenesetre fejlesztem a tűrőképességem. A türelem rózsákat terem. Hamarosan otthoni környezetben leszek, a régi életemben, ahol semmi sem lesz a régi, a férjemmel és a két arany lurkónkkal. Néha azt hiszem, milyen jó otthon a csodás lakásban a férjemnek, míg én egyetlen fehér teremben töltöm a mindennapjaimat ismeretlenekkel, de helyreigazít: veletek lesz majd igazán jó otthon.
Ha csendre vágyom, füldugót használok, belemélyedek egy-egy könyvbe. Olykor talán illetlenségnek tűnik, hogy kivonom magam a társalgásból, de szükségem van az elvonulásra is, és más, a kórházitól eltérő világokra. A tökéletes csönd így is hiányzik, a zavaró tényezőket nem tudom teljes mértékben kizárni. Megesik, hogy attól tartok, elmulasztok valamit, a szobatársaim arról beszélnek például, hogy a tejképző tea gyomorcsikarást okozhat, tejet keveset igyunk, inkább vizet, akár négy litert is, és mell alakú cumisüveget vegyünk. Vagy épp a volt szobatársnőnk újságolja, hogy megszült, a köldökzsinórja ceruzavékonyságú volt, és csomó is keletkezett rajta, szerencsére lazán maradt és nem feszült meg, a méhlepénye pedig olyan állapotban volt, hogy összehívták az orvostanhallgatókat. A férjem kéri, hogy a rémsztorikat ne halljam meg, például hogy az egyik gyerek nyaka köré tekeredett a köldökzsinór. Valakinek meg előreesett a köldökzsinórja, ami elzárhatja az oxigén- meg vérellátást. Mintha ki tudnám zárni a rémsztorikat. Olykor bababoltok oldalait nézegetem és a baba első évéről olvasok.
Nagyon várjuk már a babákat, illetve az epe- és refluxdiétám végét is, habár kiderült, hogy továbbra is meg kell válogatnom, milyen ételeket fogyaszthatok, ha szoptatni fogok. Az aprómagvas gyümölcsök például nem ajánlottak, mert allergizálhatnak, de majd megoldom a helyzetet lefejt tejjel vagy táppal. Ha időben begyógyul a sebem és netán inkubátorba kerülnek a babáink, akkor a bababoltokon kívül legalább egy étterembe és sörözőbe beülünk. Hosszú listát tudnék írni arról, milyen ízek hiányoznak. Az egyik lány, aki megszült, jó hírekkel szolgált: az epebajának és a gyomorsavának is búcsút intett, és már a szülés utáni első héten pizzát evett.
Közben mindenki azon aggódik, hogy eleget és elég változatosan eszem-e. Legtöbbször egyes afrikai törzsekkel érvelek, hogy ők is gyökérzöldségeken élnek, én pedig ráadásul pluszban sok vitamint is szedek.
A hasam szépen nő, sokan dicsérik, jómagam is büszkén viselem. E. barátnőm szerint a pocakom kifejezetten esztétikai élmény, olyan gyönyörű formája van.
A férjem megmasszírozná a lábam, hogy valami jó is érjen – egyébként ér elég jó dolog, pl. szépen fejlődnek a babák, hétről hétre gyarapodnak, olykor jókat beszélgetek, kiváló könyveket olvasok –, de félek, nehogy olyan pontokat érintsen, amitől megszülök. Úgyhogy inkább elutasítom ezt a kényeztetést is.
A lányunk CTG-i szaggatottak, lyukacsosak, a fiankéi pedig mindig folyamatosak, dimbes-dombosak.
A kislány szíve a jobb medencecsontomnál dobog, így nagyon kényelmetlen testhelyzetben tudom a koronggal befogni, ráadásul csak a jobb oldalamon fekhetek, mert ha megfordulnék, nem látnám a képernyőt (a hangot kikapcsoljuk, ne legyen a szobatársak számára zavaró). A férjem szerint a babák ebben a korban kilencven százalékban alszanak, de a miéink továbbra is igen mocorgósak, főként főétkezések után és este meg éjjel, ahogy korábban is. Férjem imádja megfogni a hasam, itt van apuci, súgja nekik, miután megpuszilt, és nézi a bőrömön a domborzati változásokat, hogyan nyújtózkodnak, másznak odébb, tapogatnak, rugdalóznak. Szereti felfedezni a mozdulataikat. Olyan szépen nézi hasam hullámzását és beszél hozzájuk!
Férjem rokonsága szerint rám hasonlít a kisfiú, az én rokonságom szerint rá. A kislányról még nem sikerült jó felvételt készíteni, vagy elbújik, vagy a karjával takarja el az arcát.
Férjem rendben tartja a lakást, mos rám és magára, főz krumplit, répát, édeskrumplit, az étkezdéből is hoz ezt-azt, bevásárol minden szükségeset, már a szülési csomagomat is összeállítottuk. Igazi gondoskodó leendő apuka. Emellett a munkájában is helytáll, és esténként a szórakozást sem veti meg. De nem szívesen venne részt a császármetszésen, nehezen viseli a felmetszett test és a testnedvek látványát, a köldökzsinórt sem szeretné elvágni. Állítólag nem is könnyű feladat, masszív testű kígyó, és császárnál nem is ajánlják fel. Mivel szükségem van a jelenlétére, rábólint. Egyébként sem látna semmit belőle, de velem lenne, és nálam hamarabb foghatná a kezébe a piciket. És még egy ilyen élményben valószínűleg nem lesz része. (A szobatársnők viccesen azt javasolják, kérjem meg a szülészemet, hogy végezzen 3 az 1-ben beavatkozást: miután kivették a két babát, rakják vissza a helyükre a szerveimet a nyakamból, és egyúttal vegyék ki az epeköveimet.)
Egyes napokon sok minden történik, de előfordul, hogy csak a napokat számolom. Tartalmas kórházi életemről egyszer így számoltam be, arra reagálva, hogy a rokonságnak repül az idő, nekem bezzeg mennyire unalmas lehet: „Dehogy unatkozom meg nezem a plafont! Szamtalan konyvet elolvastam, megneztem sok filmet, le kell heti egyszer lifteznem uktrahangra, ennem is kell, a kanalat is alig birom megemelni.... Mindenki gyereket agyon kell dicserni, meghallgatni a sztorikat, kinek van lelegezteton, kakil-e, pisil-e, milyen babacuccokat vettek. Naponta hajnali otkor kapom a verhigitot, minden szerdan pisiteszt, csutortok hajnali otkor vervetel, fel nyolckor naponta vizit. Utana egy ora ctg (szivhangmeres). Delutan latogatas... a babak nyomjak a hugyholyagom, surun kell vecere jarnom. Naponta haromszor gyogyszereket kell bevennem. Alig gyozom. Ezt nevezitek ti unatkozasnak?!:)”
A 34. hét lenne a kitűzött cél. Akkor cakompakk tizenegy hetet töltenék bent. Tudom, hogy a babáknak a legjobb bennem, és ezen felül még akár egy hónapot is ráhúzhatnék, de véges a türelmem és a talán méhem nyúlóképessége is. Addigra már szépen kifejlődnek. Hiába győzköd a barátnőm, hogy minél tovább maradjanak bent, ők és a testem (a szinte kinyílt méhszájam, esetleges epegörcs) majd döntenek a sorsuk felől, nincs ráhatásom, és az orvosok is eldönthetik, hogy mi és hol a jobb a babáknak. Szerinte megszületésük után kezdődik az igazi aggódás, mindenféle nyavalyát összeszednek, és sokszor visszakívánnám őket a hasamba. Én eddig is aggódtam értük, és nem hiszem, hogy ez fokozható, bár sosem lehet tudni.
Sok terhességi tünetem enyhült vagy eltűnt. A végén akár meg is gyógyulhatok. Elvégre kórházban vagyok. N. büszkén említi, hogy az ő története sikersztori. Mondom, az enyém is, csak még nem tudatosítják, legközelebb figyelmeztetem rá az osztályos orvost és a kíséretét. Bár a dokim megdicsér, gratulál a teljesítményemhez, hogy ilyen szép sokáig húztam. Én meg hálásan megköszöntem, hogy időben észrevette a bajt és nem történt katasztrófa.
Nagy eredmény, hogy átkerülünk a nyolcadik hónapba. Ha még legalább két hetet kibírunk, akkor majdnem egy hónappal korábban látnák meg a napvilágot. De arról sem feledkezhetünk meg, hogy ikrekről van szó, akik átlagosan egy hónappal korábban érkeznek. Bár egyes ikres kismamák jól viselik a terhességet és sokáig húzzák. Mindenesetre megbeszélem a méhszájammal és a picikkel, hogy még legalább két hétig legyenek türelmesek. Aztán szabad a pálya.
