A 30. hét végén fellélegzünk. Nagyon örülünk, hogy eljutottunk idáig! A férjem lelkes: „Kicsi lurkók! Engem majd le kell kötözni, hogy meg ne egyem őket. Köszönöm a kitartásod! Nagyon ügyes voltál, vagy és leszel még három hétig”. Én is nagyon örülök. Ez már nagyszerű teljesítmény. Biztosan zabálnivaló kölkök lesznek. Olyan jó érzés, hogy valamelyest már biztonságban tudhatjuk őket. Remélhetőleg még bírom pár hétig – én és a méhszájam.
A doki szerint a végtelenségig lehet így feküdni. A végtelenségig azért nem szeretnék. De pár hét még jól jönne. Már ha sikerül elviselnem ezt a nagyon erős refluxot. A főnővér azt javasolja, hogy vegyük ki a téglát az ágy lába alól, de inkább a babák érdekeit nézem, és maradjon a kissé természetellenes testhelyzet. Csak ne okozzon a sav olyan károkat, pl. hegeket, amik a későbbiekben szövődményekkel járhatnak. A felpolcolt lábas fekvés és a torkomba tolt gyomor kedvez a gyomorsav nyelőcsőbe áramlásának.
Gyomorégésem korábban is volt, főleg tavasszal egy hétig, de közel sem ilyen jellegű, mértékű és időtartamú. Úgy érzem, a nyelőcsövem egy hatalmas gyulladás, égető, maró fájdalom kínoz, köhögésre ingerel. Beszélnem kéne gasztroenterológussal, mert mindenfajta nyelés, még a vízivás is fájdalmakkal jár. Az étrendemre nem tudok jobban odafigyelni, a benti ételeimet a dietetikus epediétája alapján állították össze, de a savamat nem vették figyelembe, így nem ehetek meg abból sem bármit. Ráadásul elég sós és fűszeres a leves, az almapürét sem bírja a gyomrom. Estére szinte csak főtt krumplit, párolt húst, zsírszegény joghurtot, túrót, kefirt eszem. Se só, se fűszer, se cukor, se savanyú, se szénsav. A férjem szerint annyi krumplit eszem, hogy a picik krumplifejűek lesznek, és az első mondatuk így hangzik majd: anyuci, mostantól nem kérünk krumplit!
A húgom szerint a várandós anyukák várják, hogy ilyenkor mindent bőségesen ehetnek, én meg diétázok ezerrel. De nincs teljesen igaza, ugyanis egyre több a tudatosan táplálkozó, fitt kismama, aki nem kettő helyett eszik, hanem ésszel, egyesek pedig kénytelenek odafigyelni az étkezésükre, az inzulin rezisztenciások, a magas vérnyomásúak, az epések, szóval egetverő zabálásokról szó sem lehet. Inkább azokra a kismamákra jellemző a hízás, akik genetikailag örökölték, vagy úgy érzik, most aztán rosszalló pillantások nélkül, kontrollálatlanul tömhetik magukat, vagy most nem tudnak tisztítókúrázni és keményen diétázni, ahogy korábban megszokták.
Kértem a főnővért, keressen fel a dietetikus, a gyomorégés tájékoztató mellé kaptam epediéta tájékoztatót is, de sokkal többet nem tudtam meg, mint amennyit eddig is összeolvastam. A legtöbb étel „egyéni tűrőképesség alapján fogyasztható”. Ő is megerősített abban, hogy túl változatos étrend nem állítható össze. Amit eszem, rendben van, de a férjem aggódik, hogy nem eszem eleget. Nagyon ügyelek a diétára, nehogy rosszabbodjon a helyzet, netán görcs lépjen fel. Alig várom, hogy szülés után sorra egyem a gyümölcsöket és az édességeket!
Kilókban nem gyarapszom, 58 kilóról indultam és továbbra is csak 66 kg vagyok. A 8 kilóból 3 kg a babák, a többi a vér, a magzatvíz stb. Állítólag az egyes terhességeknél az ember jobban meghízik, mint ikerterhességnél, mesélte az új szobatársnőm, aki az első terhességénél sokat hízott, de végig dolgozott, tornázott. Az egyik babája kisebb, de nagyon szeretne hazamenni, az orvos viszont ikrekkel és busszal haza nem engedi. Aki ikerterhesként bekerül ide, nehezen szabadul. Ők is lombikoztak, a férjének heresérve volt, és spermiumainak száma India lakosságáéról Szegedére csökkent.
A dokim azt mondta, bírjam ki a 33. hétig, az már teljesen biztonságos és fellélegezhetünk, de a 34. hét még jobb lenne, ami az ikerszülések átlagos ideje, de természetesen minél tovább bírjuk, annál jobb. Továbbra is szigorú fekvést javasolt. Ha belegondolok, hogy a 23. betöltött héten jöttem be kb. 700 grammos magzatokkal, és ma már a 30. hetet is betöltöttem, akkor nincs okom túlzott aggodalomra. Ha összehasonlítom az akkori közérzetem a maival, bizony jelentős a különbség.
A szobatársam dokija is azt mondta, hogy az ikerszülések kilencven százaléka a 37. hét előtt történik. Végül elérte, hogy éjszakára hazajárjon a kisfiához, de nem szívesen engedik el. A nagykönyvben ugyanis az áll, hogy a 30-32. héttől az ikerterhes kismamáknak kórházban a helyük.
Még legalább három hét és kiszabadulok a kórházból, ha az orvosok is így gondolják. Nem tudom, meggyőzhetőek-e, vagy amellett érvelnek majd, hogy tartsak ki. Bevallom, 10 hét szigorú fekvés untig elég lenne…
Az is rám ijesztett, hogy a szemközti szobában egy 34 hetes ikres kismama két éjjel epét hányt, négykézláb szenvedett az ágyon, és az orvosa mégis kivárná a 35. hetet. Itt a kismamákra kevésbé vannak tekintettel, mint a babákra. Végül kiderült, hogy vakbélgyulladása van és hamar megcsászározták.
Ha nekem lennének elviselhetetlen görcseim, nem lenne kérdés, mit csináljak, simán felállnék, elkezdenék járkálni, lépcsőzni, guggolni, és máris beindulna a szülés…
De most az a lényeg, hogy nőjenek és minél tovább (de ne túlzottan sokáig) együtt maradjunk. Bár azt olvastam, hogy az ikrek növekedése a harmadik trimeszterben lelassul az egyre csökkenő hely miatt, a méh nem tud a végtelenségig tágulni. De a lányok szerint a mieink továbbra is ugyanúgy nőni fognak:)
A vérnyomásom továbbra is 90/60 (kint sem volt magasabb), lassan úgy lecsökken, hogy felállni sem bírok. A hasamon nem keletkeztek csíkok, a bőröm sima, rendszeresen kenem. A kókuszzsír és olívaolaj keveréket is ajánlják a lányok.
A harmincadik hetem végén a kettős fronthatásnak köszönhetően beindultak a szülések. A várandós osztályra rakják azokat is, akik elvetéltek, és szegénykék nézhetik a nagy hasakat. Sajnálatos helyzet, de ennyire túltelített a nőgyógyászat.
Sokan bejárnak hozzánk, meglepődnek, mióta bent fekszünk, de hát nincs más választásunk, hogy minél tovább bent tartsuk a babáinkat, csak a folyamatos fekvés. A szobatársnőm pedig azzal is megtoldja, hogy hálásak vagyunk azért, hogy itt fekhetünk, törődnek velünk és megmaradtak a babáink. Sophia Lorennel is többen érvelnek, miszerint ő is végigfeküdte a terhességét, de ő nem a nyolckerben.
Amikor megemlítjük a panaszkodóknak, hogy ágytálas fekvőbeteg is volt a szobán, egymást követték az egyéjszakás császárosok, akiknél ötkor kezdődött a nap, infúziós beteg, siketnéma stb., akkor belátják, hogy nekik nincs is különösebb okuk panaszra. Azért a többségüknek mégiscsak van, nem is kicsi, de nehezen viselik a benntartózkodást, személyes támadásnak veszik az orvosok részéről. Elképzelték, hogy bejönnek pár napos megfigyelésre, és megsértődnek, amiért bent kell maradniuk huzamosabb ideig, amíg az orvosok jónak látják. Mi hangsúlyozzuk, hogy nagyon elégedettek vagyunk a kórházzal, megkonzultálják a betegségeinket, más részlegre is átküldenek vagy hívnak szakembereket. Bár a kórtermek nem túl modernek, de a célnak megfelelnek. Ezt bizonyítja, hogy otthon egy hét alatt 2,5-ről 1,5 cm-re rövidült a méhszájam, míg itt 1,5-ről 0,5-re majdnem nyolc hét alatt. Helybe jönnek az orvosok, nem kell háziorvosnál intézkednünk, orvosokat gyalogosan és várakozva felkeresnünk.
Mivel a kórházból csak a saját kórtermünket látjuk, eldöntjük, hogy egyszer visszajövünk gyerekestül a kórházi büfébe, étterembe, bejárjuk az udvart, leülünk a parkban. Megnézzük a hallomásból ismert helyeket…
Egyre többen hozzák fel a csecsemőosztályról a babáikat (eddig főleg koraszülöttek voltak, őket ugye nem láthattuk, csak fényképen). Nemrég még ide jártak nagy hassal, most meg itt sétálgatnak a kisbabáikkal. Még 2500-3800 gramm között is olyan picikék! Egykori szobatársnőnk is megjelenik, karján a picivel. Na és kire hasonlít? Legfőképp a korabeli kisbabákra… Állítólag az evolúció úgy alakította, hogy az apára hasonlítsanak kezdetben, hogy elfogadják a picit a sajátjukénak.
A férjem szerint a mi fiunk szeme és orra az enyém. A leányzó arcát is látnánk már, de ő nem akar megfordulni. Kértem a férjem, hasson rá, de elég szófogadatlan kislány…
Hallgatjuk a sztorikat, a szobatársnőnk fiának olyan nagy feje volt, hogy nem fért volna ki. Már most nagy az arca, mosolyog a lány… A másiknak úgy indult be a szülése, hogy hazakérte magát, éjjel ráugrott a kutyájuk az ajtóra, ő felriadt, a pici jobbra-balra kapart egyet, felsértette a méhlepényt és folyni kezdett a magzatvize. Egy másik a bonyolult császármetszését ecseteli, visszér volt a hasában, nagyon vérzett, vért kapott, és a háton fekvést sem bírta, rosszul lett.
Remélem, hogy nálam komplikációmentes lesz a császármetszés, jól viselem majd a sebgyógyulást és a felépülést, sőt a szoptatás beindítását is. A két kis csöppség biztosan elegendő erőt ad majd. Bár hüvelyi szülés is szóba jöhetne nálam, nem kockáztatnám meg, nehogy szülés közben a B baba megváltoztassa a fekvését és császármetszésre is sor kerüljön, oxigénhiány léphessen fel. Szerintem az orvosok többsége a császármetszés mellett voksolna.
A folyosóról néha kiabálás szűrődik be, káromkodások is visszhangoznak, meg ilyen mondatok: már egy hete nem cseréltek lepedőt. Hol élünk, az őskorban? Meg hangos hisztizések arról, hogy nem érdekel, akkor is hazamegyek!
Egyre több infót kapok a császármetszésről. A beöntésre hálóingben, bugyi nélkül érdemes menni, hogy ne bajlódjunk a pizsamanadrággal. Vissza kell a szobába futnunk, mert a nővérszoba mellett nincs mosdó. Vécé, ctg, zuhany, narancssárga bőrfertőtlenítő deréktól lefelé, majd fehér karatehálóing. Kapunk egy injekciót, hogy a hátba adott másik injekció ne fájjon. Akkor jöhet be a férj, ha elzsibbadtunk és megtörtént a kezdő bemetszés. Nem törődnek vele, ha rosszul van, netán elájul, max. a pulzusát nézik meg, ott ücsöröghet vagy kivánszorog. Lekötöznek, infúzió a karba, vérnyomásmérő a karon. Öt perc alatt kiveszik a babát, aztán már csak tisztogatás és varrás következik, majd hat óra alvás után ébresztenek, fel kell kelni, akkor fáj a seb. Betétcsere után lemosdatnak ágytál felett. A pocakra súlyt helyeznek, a haskötőt nem támogatják. Aztán már csak egyre többet kell mozognunk. Elég jól viselték a lányok a megpróbáltatásokat. Szerintem én fájdalmak közt vergődve fogok örülni a két pöttömnek. De az vigasztal, milyen nagy boldogság lesz, ha mind egészségesen eljutunk odáig és végül együtt hazakerülünk.
A 30+3 naptól CTG-znem kell, így is kaptam három nap haladékot. Csak az egy érzékelőfejes gépet használhatom, mert a másikhoz ki kéne mennem és ülnöm kéne, így dupla ideig tart. Az első jól sikerült, a másodiknál B magzat szép vonalat produkált, A viszont rakoncátlankodott, folyton elmozdult. Valahol a nővérkék, szülésznők végzik a kismamáknak a ctg-t, ők bajlódnak vele. Az egyik szülésznő besegít, így már az ismétlés ügyesebben megy. Én nem doppingolok közben, nem is tudnék mivel, a diétám nem engedné. A kislány nagyon mocorgós rosszcsont, egyenetlen vonalat húz a CTG-n, míg a kisfiú mintaszerűt, mégis az övét kell harmadik alkalommal megismételnem. Rákérdeztem az osztályos orvosnál, milyen a jó CTG, bár nem tudom őket idomítani, de legyen róla elképzelésem. Azt mondta, a zöld sávon belül (120-160) maradjon a szívhang vonala, egy-két kiugrás sem árt, és legyen fésűszerű.
Az április 15-i ultrahang mérései megint kissé ferdítenek, A magzat 1684 gramm, B magzat 1469 gramm, tehát a leány nőtt, a fiú fogyott. Természetesen az aktuális testhelyzetüktől függően különféle szögekben fekszenek, és nehezen lemérhetők. Mindkettő a jobb oldalamon pihenteti a fejét, A teljesen lent, teste a húgyhólyagom nyomja, szíve a medencecsontomnál dobog, B-é köldökmagasságban, de a lába a bal mellem alatt rugdossa a bordáim. Néha úgy hullámzik a hasam, mint a dühöngő tenger.
Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy két élet csírázik bennem. Bár ha letekintek a hasamra, kétség nem fér hozzá.
