Kedd éjfélkor megcsászároztak és szerda délután fél kettőkor már a saját lábamon kellett felmennem az új szobámba. Több szobatársam lecserélődött öt és fél nap alatt, amíg az új szobámból végleg hazaengedtek a kórházból. Például egy 29. héten szült ikres kismama feküdt a szomszéd ágyban, 1200-1400 grammal születtek a babái. Miután kilökődött a nyákdugója, erős és gyakori fájásokra figyelt fel, így hát gyorsan kocsiba pattantak és irány a kórház. Épp, hogy felmászott a szülőágyra, elfolyt a magzatvíz, és megszült. Nem egymás melletti inkubátorba helyezték a piciket, hanem a terem két részébe, amit nagyon fájlal, mert fontos lenne számukra a hasban megszokott közelség. Sokan a hason túli életben is közös kiságyat javasolnak, hogy az ikrek minél több időt töltsenek együtt. Kezdetben mi is egy kiságyban gondolkodtunk, de a légzésfigyelőt csak két ágyban tudjuk elhelyezni, és a babák a százhúsz centis ágyból majdnem a felét elfoglalják. Félek, hogy fejbe rúgják egymást, bár megszokhatták már a rúgásokat és a lökéseket, a pocakomban is zajlottak a bokszmeccsek...
Csiptetős légzésfigyelőt kevesen ajánlanak, ami közös ágyban is használható lenne, a matrac alá helyezhető lap esetében a közös matrac vinné a rezgéseket.
A lány panaszos hangon közölte, hogy alá kell írniuk egy rémisztő értesítést arról, hogy mennyi komplikáció léphet fel a babáiknál. Szerencsére velünk ilyet nem írattak alá sem szülés előtt, sem szülés után.
A másik szobatársam a 27. terhességi héten szült, a babája a második napon agyvérzést kapott, és a harmadik újraélesztés nem sikerült. Neki is minden papírt el kell intéznie, ami egy újszülött esetében kötelező, a kicsi személyi igazolványától kezdve a lakcímkártyájáig, hogy megkaphassák a halotti bizonyítványt és elhamvaszthassák. Egyes érzéketlen szobatársak megkérdezték tőle, hogy mikor próbálkoznak újra babával. Még ezt a veszteséget sem dolgozták fel, sőt egy korábbi vetélését sem, és már ilyen kérdésekkel ostromolják. Azt is megkérdezték tőle, nem akar-e anyatejet leadni jó pénzért, olcsóbb lenne a temetés… Szegénynek nem elég a baja? Nem szeretem fogadni olyankor a gratulációkat, amikor meghallhatja, igyekszem kimenni a szobából vagy valahogyan elkerülni az ilyen helyzeteket. Persze nem mindig sikerül…
Szóval a pletykák elől továbbra sem tudok elbújni. Eljutott hozzám, hogy az egyik lány a szomszéd szobából a hetedik hónapban vette észre, hogy terhes. Pizzériában dolgozott és annyi pizzát evett, hogy fel sem tűnt neki, hogy igencsak megnőtt a hasa. És mit gondoltál, kérdezték a szobatársai, hogy kib…t nagyot kell pukiznod vagy kakkantanod?
A mi csöppségeink csodaszépek és ügyesen cseperednek, az orvosok szerint az egészségi állapotuk kiváló, csak még egy kicsit erősödniük kell. Egyszerűen imádjuk őket, nem győzünk minden percet kihasználni, hogy ott lehessünk velük az inkubátoroknál. A kislányunk nagyon nőies már most, a kisfiúnak és az apukájának lesz bőven dolga, hogy távol tartsa tőle a férfiakat! A fiunknak meg komoly az arckifejezése, de nagyon huncut tud lenni a nézése…
A varratszedés napján – a császármetszés utáni hatodik napon – elintéztem a hivatalokat (gyalogosan) és végre hazamentem (taxival). Előtte sokat megfordultam a kórház folyosóján. Több kismama meglepetten látja, hogy járok. Hogy a saját lábamon állok. Sok mindenki csak hallomásból vagy fekvő helyzetben ismert, és én is sokukat csak hallomásból ismerem, próbálom összekötni a hallottakat bizonyos személyekkel. Jó kis barkochba.
Nagyon féltem a varratszedéstől, hogy fájni fog, jobban, mint a császármetszés, de meg sem kottyant. Nem fájt sem a ragasztós géz lehúzása a bőrről, sem a varratkiszedés. Szerintem szépen begyógyult, igyekeztem ügyesen végezni a cicamosdást és elkerülni, hogy víz érje. Az elején húzódott, feszült a seb, de kényszerítettem magam, hogy mozogjak, a lehetőségekhez képest sokat jöttem-mentem, az orvosok is ezt ajánlják, úgy hamarabb gyógyul a seb...
De nem is tehettem másként, kénytelen voltam hamar felépülni a császármetszés után, ha el akartam jutni az inkubátorokhoz. Nem ment nehezen ahhoz képest, amire számítottam. Kábé öt napig voltak fájdalmaim, minden egyes felülés és felállás kemény erőfeszítésbe telt – kerestem a megfelelő pozíciót, hogy ne húzódjon a seb, hogy felegyenesedve járjak, de csak lassan és görnyedten sikerült sétálgatnom. De végül belejöttem. Igaz, hogy nagyon fáj a hátam és be van dagadva a lábam, de szép lassan ismét a régi leszek. Bár több tornára lenne szükségem, talán gyógytornászra is, de nem panaszkodom. Megéri az erőfeszítést.
A doktornő közölte, hogy hat hétig tilos az ülőfürdő és a házasélet. Pedig nem bánnám egyiket sem! Annyi mindenről lemondtam, sok ínyenc falatról és egyéb élvezetről, de egyáltalán nem éreztem lemondásnak, annyira szép eredményt értünk el és olyan nagy ajándékot kaptunk a megpróbáltatások után. Az orvosok is gratulálnak, milyen szép sokáig kibírtuk. Mégis nagyon hosszúnak fog tűnni az a hat hét… De néhány dolgot azért igyekszem „bepótolni”, mindazt, amiben a kórházi tartózkodásom alatt szűkölködtem: ettem pizzát, süteményeket, gyümölcsöket, voltam fodrásznál, kozmetikusnál, kimozdultunk színházba és sörözni a barátokkal, sétáltam utcán (ez is nagy szó, az időjárásról csak az ablakon keresztül és a neten tájékozódtam), bámultam a város felújított vagy csak régen látott részeit, a kizöldellt természetet.
Véget ért a kórházi "pörgés", és életemnek egy másik fejezete veszi kezdetét, továbbra is érzelmek széles skálájával – sok nevetéssel és sírással, örömmel és fejfájással. Kezdetben a reggeltől estig tartó kórházi látogatások, ugyanis a kisbogarak átkerültek a hatodik napon inkubátorból egy másik kórház kiságyaiba – majd a teljes értékű családi élet.
Bizony, olyan ügyesek a kisbogaraink, hogy már kiságyban fekszenek az új kórházban az első napjuktól kezdve. És már nem két lyukon nyúlhatunk be hozzájuk, hanem magunkhoz szoríthatjuk őket, a mellkasunkra, a nyakunkhoz, az arcunkhoz, és a karunkban sétálhatunk velük, cumisüvegből etethetjük őket, tisztába rakhatjuk őket – most láttam először a nemi szervüket (az apjuk már látta születésükkor, de utána csak pelusban melegítette őket az inkubátor), szóval nagy a teljes a testközelség szülte öröm!
Amikor tizenhárom hét kórházi tartózkodás után hazajöttem, a gyerekek nélkül üresnek éreztem a lakást. Persze nagyszerű érzés volt a saját ágyamban aludni, meg főleg a férjecskémmel, de bárcsak ők is velünk lehetnének! Sokkal fontosabbnak tartjuk azonban, hogy érettek legyenek arra, hogy hazajöjjenek, kivizsgálják őket és „felkészítsék” őket az otthoni életre. És mi is érettek legyünk a fogadásukra, elsajátítsuk mindazt, amit egy szülőnek el kell. Ezért mentem el például újraélesztés tanfolyamra, hogy ne essünk túlontúl kétségbe, ha beriaszt a légzésfigyelő. És megtanuljunk pelenkázni (sosem evés után, inkább etetés előtt) és egyáltalán kézbe fogni a babáinkat.
Idehaza csodaszép rend és tisztaság fogadott, és egy gyönyörű gerberás és szegfűs csokor. Végre állva ölelkeztünk, végre nem a szobatársnők előtt beszélgettünk, végre csak kettesben vagyunk! Megérdemeljük, hogy kötelező társaság nélkül is együtt legyünk.
A császározás utáni ötödik-hatodik napon próbálkozom a tejleszívással. Kaptam tejserkentő teát, egyet megittam, meg tejserkentő sört, azzal még várok. Az új kórházban azonban ellenzik a teát, sok gyereknek puffadást és egyéb gyomorpanaszokat okoz. Nem bírja a koraszülött csecsemők gyomra a köménymagot. Sajnálok néhány anyukát, mert kétségbeestek, hogy a gyerekeiknek adott tejük panaszokat okoz a kicsiknél, és az addig lefejt tejüket is kiönthetik. Sokan a bogyós gyümölcsök fogyasztását sem kerülik, pedig sok helyen ellenzik az eper, a málna, a kivi és egyéb apró magvas gyümölcsök fogyasztását.
Egyesek a kézi mellszívó mellett érvelnek, mások az elektromosra szavaznak. A kórházi elektromos mellszívó sokkal jobban bevált, állítólag a legjobban imitálja a babák szopizását, de lehet, csak azért növekedett meg a tejmennyiségem, mert egész nap a babákkal lehetek, és a közelükben jobban termelődik a tejem… Mindenesetre sokat masszírozom a mellem és valamennyit sikerül magamból kisajtolnom. A kézi mellszívó annak megállapítására elég volt, hogy van tejem, de a kar húzogatása helyett inkább a mellem masszíroznám, hogy átjárhatóvá tegyem a tejcsatornákat és növeljem a teljesítményem. Egy kéz kellene a masszírozásra, vagy akár kettő, egy a kar húzogatására, egy a tölcsér mellen tartására – annyi kezem meg nincs. A csecsemőosztályon elég keményen megnyomkodták a mellem a hatodik napon, amikor már keményedett és fájni kezdett, de láttak rá esélyt, hogy összejön a szoptatás. Császármetszés után a harmadik hétre lett végül annyi tejem, hogy egyik gyermekem két-három etetését anyatejjel oldjam meg.
Az új kórházban már napi tíz órát tölthetünk együtt. Nagy az öröm! Bár a hatodik napon a május 19-i átszállítás eléggé megviselte őket és jóval bágyadtabbak, mint korábban. Az inkubátorban csupa élet voltak, most meg eltűnt az élénkség. De idővel visszajött, miután megszokták az új kórház új szobáját, más gyerekek sírását, a nővérkék beszélgetését, a helyi zajokat. Nem bánjuk, hogy nem kell lábujjhegyen járnunk és suttognunk a közelükben, és nemigen zavarják őket a zajok.
A családtagok közt időközben elkezdődött a találgatás, melyik gyerekünk kire hasonlít. Egyesek szerint a leány a férjemre, mások szerint rám. Az új kórház nővérkéi azt mondják, kiköpött anyja. Nagy büszkeséggel tölt el, bár a haja színe, a szempillája egyértelműen az apjáé – a férjem a nagymamáját is felfedezni véli benne. A kisfiú sokkal világosabb hajú és bőrű, mint mi. Valamelyik felmenőnk génjei jutottak benne erőteljesebben felszínre a sajátjainknál.
Sokan várják, hogy dajkálhassanak… A keresztanyám kirakta a fényképeiket az ebédlőasztalra, és jár őket nézegetni, mint mi az inkubátorhoz, az új kórházban pedig a kiságyukhoz. „Minél többet nézem őket, annál aranyosabbak.” „Hogy lehettek ilyen szépek”, kérdezi tőlük sokszor az apjuk is. Annyira ennivalók! Kis huncutkák. Az unokatesóim agyon fogják őket simogatni. Egyik nagymamám megmondta az ultrahangfelvétel alapján, hogy nagy hajuk lesz (egy sötét foltot nézett a hajuknak), akár az anyósom, mert égett a gyomrom. A népi hiedelmek! Az anyós meg van győződve arról is, hogy akkor nőnek, amikor nyújtózkodnak (nem az ételtől és a sok alvástól).
A családtagok sajnos csak egy órára láthatják őket, ablakon keresztül, persze az ajtót egy résnyire nyitva hagyjuk.
Sorba végzik el babáinkon a kivizsgálásokat: koponya- és hasi ultrahang, hallásvizsgálat, neurológiai és látásvizsgálat. Az eddigi eredmények kiválóak. Csak a kislányunk hasa puffadt, így tejcukor nélküli tápszert kap. Kérdeztem, nem lehet-e a tejem az oka, amiből nincs sok, napi egy-egy étkezést tudnak kiváltani vele, de azt mondták, valószínűleg a tápszer okozza. Rákérdeztem arra is, idegen anyatejjel vagy tápszerrel egészítsük-e ki a tejemet – a nővérke szerint az idegen, túlsterilizált anyatejből kiölik a fontos tápértékeket is, és a tápszerek manapság már sokkal jobbak. A többi anyuka se fogadna el idegen anyától tejet, akiknek talán néhány komolyabb betegségét kiszűrik, de például a táplálkozásáról semmit sem tudnak…
A neurológus kivizsgálása elég félelmetes volt. Erősen megkopogtatta a karjukat, a lábukat, a szemükbe világított, tapsolt, a tenyerére ültette, majd előre döntötte őket... Kész cirkuszi mutatványosokat faragott a gyerekeinkből, én pedig majdnem elájultam félelmemben! Kiderült, hogy kislányunk feje kissé aszimmetrikus, ami ikrek esetében a helyhiány miatt gyakran előfordul. Ezért fontos ébrenlétben és felügyelet alatt a szigorú hasi fekvés, és a csontok formálhatóságának köszönhetően a fejformája idővel teljesen helyreáll. Megdicsérte, milyen életerős leányunk van. A fiunk mindenben nagyon szabályos és minden rendben van vele, csak a két koponyafélteke közti sáv nincs teljesen összenőve. Mindkettő nagyon ügyes, hason fekve jobbra-balra forgatják a fejüket, igazi kis örökmozgók, amikor ébren vannak. Egyébként a nap döntő részét végigalusszák.
Egyéb gond nem merült fel náluk, csak a kislány szeme gyulladt be, szemcseppeket kap, a kisfiúnak pedig bepállott a herezacskója, de mindkettőt hamar orvosolják.
A papizás azonban kezdetben nem megy igazán, olykor-olykor orrszondára szorulnak. Megállapítottak nekik a testsúlyukhoz képest egy étkezési adagot (azt hiszem, 150 ml/ ezer gramm/nap), ami a második héten 50 ml három óránként, és kötelezően meg kell enniük. Annyira sajnálom őket! Nagyon kifáradnak a cumisüveg szívásában, ha pedig evés közben kakilnak, abba kell hagyni az etetést, hogy egy „feladatra” tudjanak összpontosítani.
Kezdetben megmutatták, hogyan fogjam a baba fejét etetéskor, magammal szembe ültessem a lábamra és a bal kezem ujjait nyissam szét úgy, hogy a háta felső részét, a nyakát és a fejét is tartsam, jobb kézbe fogjam a cumisüveget, és mindig legyen a cumis részében tej, tartsam szinte függőlegesen, néha birizgáljam meg a szájuk szélét vagy nyomkodjam meg a cumit, mert képesek elaludni evés közben, és ilyenkor elfelejtenek szívni. Azt is megtanuljuk, hogy a cseppeket (pl. D-vitamin) étkezés előtt cseppentsük a cumirészbe.
Az egyik picurunk a „próbababa”, akin szemléltetik, mit hogyan kell csinálni (etetés, böfiztetés, pelenkázás, köldökcsonk fertőtlenítése), a másikon pedig én utánzom a nővérke ténykedését. Idővel a köldökcsonkjuk is leesett, így ezzel sem kell külön bajlódnunk pelenkázáskor.
Evés előtt úgy tudnak csücsöríteni, hogy sehogy sem tudjuk beléjük tuszkolni a cumit, a kislány a nyelvével is tolja kifelé, a kisfiú csak erősen összeszorítja a száját, vagy azt játsszák, hogy beletehetjük a szájukba a cumit, de nem szívják. Sőt, az ellenkezője is előfordul: kislányunk néha olyan mohón szív, hogy a nagy mohóságban folyton kilöki a szájából a cumit. Ha pedig még éhes, böfiztetés közben a nyakunkat nyaldossa, ha elcsúszik az előke. Egy hétig hiába tömtük őket, de idővel nagyon belejöttek az evésbe.
A kislány ügyesebben eszik, a kisfiú kényelmesebb, lustább. Két hét alatt háromszáz grammot híztak és kábé száz grammot fogytak kezdetben vissza. Idővel a kijelölt időpontnál hamarabb követelik az adagjukat, néha hangos sírással, vagy csak cuppogással, sőt repetát is kérnek, de a nővérkék nem merik leterhelni a gyomrukat. Vagy étvágyserkentőt kaptak, vagy nagyon összekapták magukat…
A kisfiunk is egyre mohóbban eszik, de a kislányunk sem kéreti magát – vajon mindketten így fogják a későbbiekben habzsolni az életet is? Ilyen élvezettel fogyasztják majd az élet egyéb örömeit?
Az ember nem is tudatosítja, mennyit kell születés után küzdeni, amikor a vízi lénynek, aki köldökzsinóron kapja kényelmesen az éltető anyagokat, saját erőből kell lélegeznie és erőkifejtéssel magához vennie az ételt. Néha bizony szinte fáj a szívem annak láttán, hogyan tömik őket, mint a libákat, és azt, mennyire kifáradnak a cumizásban. Szóval le a kalappal előttük, és csináljanak szépen mindent a saját tempójukban. Persze szeretném, ha jobban ennének és mielőbb hazakerülnének, de el kell fogadnom a helyzetet. Én sem bírnék kötelezően megenni három óránként bizonyos mennyiségű ételt, főleg ekkora kényszer alatt. Vagy mondjuk gyakorlott túrázókkal tartani a tempót. Mindenbe bele kell jönni. Szerintem még a szopóreflexük és az emésztőrendszerük sem elég fejlett. Táplálkozási nehezítettség, ez áll a kórlapjukon, emiatt nem jöhetnek haza. De jól haladnak, két és fél hét után már nekünk is megeszik a teljes adagjukat (az új kórházban a második héten 60-65 ml naponta hétszer, éjjel nagyobb időközönként: 5.30, 8.30, 11.30, 14.30, 17.30, 21.30 és 1.00 órakor). A harmadik hetükön majdnem 500 grammot híztak.
Miután a kislányunkon az új tápszer sem vált be, a tejcukor nélküli, visszatértek a korábbihoz, és Bio Gaia cseppeket kap a bélműködés serkentésére. A kisfiunk kakilásával és böfizésével semmi gond, ő kap napi két-három adag anyatejet, talán az segíti elő az emésztését.
A férjemmel minden reggel együtt etetünk, és sokszor az esti etetést is együtt végezzük. Napközben pedig én próbálom megetetni mindkettőt. Két gyerek etetése nem egyszerű dolog, felváltva etetem, böfiztetem őket, a másiknak ki kell várni a sorát. A figyelemmegosztás nem könnyű feladat, mert ha az egyik sír, többet simogatom és többet foglalkozom vele – egyébként alig hallani a hangjukat, nagyon nyugodt gyerekek – jobban kivívja a figyelmemet, de igyekszem a másiknál máskor pótolni. Nekik is türelmet kell tanulniuk.
Mindkettő nagyon huncut szemű, és ha megsimogatjuk a fejüket vagy az arcukat, néha nagyon szépen elmosolyodnak. („Milyen szépen elmosolyodtál, hogy kaptál apucitól puszit. Még sok-sok puszit fog apuci adni neked.”)
Versengenek egymással, evésben és növésben egyaránt. Nagyon haza akarnak már jönni J
A férjem szerint még szerencse, hogy ketten vannak, ha egy babánk lenne, összevesznénk rajta.
Kaptunk sok szép babaholmit, szinte megijedtem, hogy magam nem is fogok tudni vásárolni, de végül sikerült végigjárnom néhány bababoltot. Attól is tartok, hogy annyi ruha összegyűlt, hogy talán mindet rájuk se fogom tudni adni (talán csak egy fénykép erejéig). Egyébként nagyon-nagyon jó érzés elképzelni benne a picurkáinkat, a kishercegnőt és a kisherceget, pedig nem különösebben szeretek öltözködni vagy öltöztetni. És a ruhájuk többségét apuci mosta és vasalta ki, ezért külön köszönet.
Egy hét alatt helyrerázódtam testileg, a második héten kifejezetten jó formában vagyok. Semmi okom panaszra, a sebem már csak ritkán húzódik, ha köhögök, vagy ha gyors mozdulatot teszek. Szerintem azért, mert nem vágtak át izmot (félrehúzták), vagy csak egyszerűen ilyen jó vagyok. Csak a hasam nagy még mindig – mintha az ötödik hónapban lennék... Csukott szemmel megyek el a bikinis kirakatok mellett. A férjem azt mondja, lehet, hogy bent maradt még egy gyerek… Simán terhesnek néznek. A barátnőm is mondta, hogy szülés után átadták neki hetekig a buszon az emberek a helyüket.
A hasbugyin vagy hasszorító haskötőn is gondolkodom, vegyek-e. Sokan vannak ellene, sokan mellette. Felpróbáltam egyet egy bababoltban, de eléggé szorított – persze ez a lényege… Egyébként pedig császármetszés után közvetlenül, és nem két-három hét elteltével kell elkezdeni a használatát.
Persze 12 hét fekvés és egy császármetszés után majd' kettétörik a derekam, nehezemre esik a járás, de hősiesen jövök-megyek, legyek egyre edzettebb, hogy gondoskodni tudjak a bogárkáimról..
Az új kórházban a reggel nyolctól este hatig való álldogálás nehéz – azonban egész nap velük lehetek, ez viszont kárpótol mindenért! Kérdeztem, bent alhatok-e, de csak akkor javasolják, ha hamarosan hazavihetem a kicsinyeimet. Így csak bejárhatok látogatni, és nincs ágyam, ahova ledőlhetnék, csak a kiságyas szobában van egy szék, meg egy mamaszoba van, ahol leülhetek, de néha bejönnek fejni. Dagad is a lábam, sajog a derekam, de minél többet velük akarok lenni, sétálgatok és üldögélek velük a kicsi teremben, simogatom őket, etetem őket – enni a meleg napokon gyakran nem akarnak, aminek ez az álmosító, bágyasztó hőség is az oka lehet -, pelenkázom őket, beszélek hozzájuk. Egyre több a tejem, de egyiküknek sem elég minden etetéshez, sőt alig kóstolgatják még, de legalább egy-egy tápszeres étkezést ki tudok vele váltani – persze csak cumisüveggel, a szopizáshoz valószínűleg még gyengék lennének, vagy ugyanannyi energiát veszítenének, amennyit az étellel nyernének.
Szívesen velük tölteném az éjszakákat, de a vidékieket részesítik előnyben és igazuk is van. A nővérkék szerint jobb, ha nem alszom bent, mert egyrészt nem tudnám még éjszaka megetetni őket, és ugyanúgy rájuk hárulna ez a feladat, másrészt a sok gyereksírástól és a nővérkék ténykedésétől kialvatlan lennék, harmadrészt két éjszakát a hazaengedés előtt bent alhatok, hogy az esti-éjszakai rutint is lássam, megtapasztaljam a gyerekek viselkedését. Többek szerint jobb, ha nem fekszem be, használjam ki az estéimet, pihenjek minél többet, és amint értelme lesz bent tölteni az éjszakát, úgyis szólnak, és összeszokhatunk. Utána pedig végre-valahára együtt lehetünk itthon. Már vár rájuk a kiságyuk.
Ismét sok anyukával szóba elegyedem, és megtudom, mennyire problémás tud lenni egy ikerterhesség, hányszor marad vissza fejlődésben az egyik gyerek, az ismerőseiknél is előfordult egyiküknél testi-szellemi visszamaradottság. Ugye az egyik szobatársamnak is elhalt az egyik babája a harmincadik héten a hasában. És itt is egyik iker inkubátorban fekszik, a másik kiságyban. Az egyik lány természetes úton szülte meg az ikreit, mindkettő fejfekvésű volt, kézzel tartották meg a másodikat, nehogy elmozduljon… Az egyik pár gyermeke macskanyávogás-szindrómában szenved, hallani a szobákban a nyávogását, egy másik lány gyermeke pedig Down-kóros, pedig elvégezte a szükséges kivizsgálásokat, és jók lettek az eredményei, vagy az orvosok nem figyeltek fel a rossz értékekre – szerinte a nyaki redőszűrésből egyértelműen kiderülhetett volna – a lány nyaki redőnynek nevezi a kivizsgálást.) A babája gyomorszondával kapja az ételt.
Az egyik szobatársnőm attól tart, hogy akkora a mellbimbója, hogy nem fog beleférni a gyereke szájába.
Végül mégsem maradtam bent a kórházban, amikor felajánlották, mert nyugodt körülmények között akartuk hazavárni őket. Még néhány babaholmit be kellett szereznünk, mostam és vasaltam, és a nővérkék és az anyukák is meggyőztek, hogy az osztályon nagy éjjel is a sürgés-forgás, az ágyak kényelmetlenek és mindig sír valamelyik baba. Éjjel sem vár rám semmi egyéb, csak az etetés. A fürdetést pedig megmutatják napközben. Forróbb vizet készítsünk elő, 37 fokosat, mert mire levetkőztetjük őket, kihűlhet. Szétkeverjük a vízben a fürdetőt, majd felülről lefelé, a fejtől a nyakon át a lábakig, legvégül a popsit, megmosdatjuk, bebugyoláljuk, bepelenkázzuk és felöltöztetjük őket. Nem árt, ha a kád és az a hely, ahol pelenkázzuk és felöltöztetjük őket, közel esik egymáshoz.
A császármetszés után három héttel végre fulltájmos anyuka leszek. Nincs ennél jobb dolog a világon, bár félek a felelősségtől, hiszen a gyerekek eddig ismeretlen helyzeteket teremtenek. És bár az élet más területein helytálltunk, ez újabb kihívást jelent mindennapjainkban. De mindent megteszünk, hogy megálljuk a helyünket.
Sokszor gondolok arra, milyen jó dolog anyukának lenni! Semmihez sem fogható és semmivel sem pótolható érzés, amikor reggelente együtt etetjük sötét hajú, nagy szempillájú egzotikus szépségű kislányunkat és a szabályos, szép vonású, kópés és koravén arcú kisfiunkat. Az egész napunkat beragyogja.
Még ha első nap otthon őrült sírásba is kezdtek, mert megsínylették a helyváltoztatást, ráadásul jól végigráztuk őket fél városon, nyűgösek is voltak, mire hazaértünk, olyan síráskoncertet levágtak, hogy nem tudtam, melyiket dajkálgassam... De meg kell tanulnunk azt is, hogy ne vegyük őket rögtön fel, ha sírnak. Meglátogatott két védőnő, azt mondták, a családtagok jöhetnek bármikor, csak kicsi gyerekek és betegek ne, akik fertőzhetnek. Meg egyszerre ne sokan, mert az is felbolygatja őket. De nagyon jót tesz nekik, minél többen szeretik őket.
Szóval az első otthoni éjszakán keményen feladták a leckét. Bent hallani sem lehetett a hangjukat, itt meg felváltva meg duettben ordítottak. Mindenesetre nem szabad megijednünk a sírásuktól! A környezetváltozás és a zötyögés is betett nekik, nehéz napjuk volt. Más itt a kiságy, a levegő, a zajok. Idővel megkülönböztetjük a különböző sírásaikat, és eldöntjük, felkeltsük-e őket evésidőben, vagy akkor etessük őket, amikor sírnak. Nem tudjuk, elég meleg-e a tej és nem túl forró-e, és nem terheltük-e le a gyomrukat. Tele vagyunk kérdésekkel, a mellemre rakom őket, hátha a szívdobogásom és a mellem, és egymás közelsége megnyugtatja őket. Egyébként az éjszakai időszakon kívül a kórházban megszokott evésidőben kezdenek el mocorogni.
De nem aggódunk különösebben, szépen lassan majd csak belejövünk. Végre hazakerültünk három hét után, több helyváltoztatást követően: kikerültek a pocakomból, majd egyik kórházból a másikba, és végül haza. Reméljük, hogy egy időre ez a végső állomás… És tengernyi szép napot töltünk együtt!
(Talán ezzel a bejegyzéssel véget is ér a blogom. Szeretnék a lehető legtöbb időt tölteni a kiscsillagokkal. Ha viszont úgy érzem, meg kell örökítenem egy-egy történetet, folytatom.)
