Eljött a nagy nap, május 13-án éjfélkor megpillanthattuk, amit eddig csak éreztünk, illetve felvételeken láttunk, teljes testközelségből! Csodás érzés!
Éjjel fél tizenegy körül még neteztem, még talán tizenegykor is, amikor úgy éreztem, hogy bepisiltem. Már mindketten úgy hittük a férjemmel, hogy megússzuk 13-át! De végül is nem vagyunk babonásak, és ha mégis, akkor csakis szerencsét hozott nekünk a tizenhármas szám. Mindenesetre meglepődtem, hogy már a vizeletemet sem tudom visszatartani... Vizes a bugyim, a betétem, a nadrágom, és a lepedőn is nő a folt. Gyorsan nyomtam a nővérhívót, de a szobatársak is nyomták volna. Jobban megijedtek, mint én, és már pakoltak is, amikor a nővérke megállapította, amit valójában mi is tudtunk, hogy ez bizony magzatvíz és hívta az ügyeletes orvost, aki éppen a fogadott orvosom volt. Megvizsgált, és kijelentette, hogy majdnem teljesen nyitva a méhszáj, azonnal visznek a műtőbe. Kérdeztem, kivárhatjuk-e a május14-ét, de valójában nem szükségszerű, mondtam. Ez most tényleg a legelhanyagolhatóbb tényező. A lényeg, hogy babáink a legnagyobb biztonságban megszülessenek. Közben a férjemet próbáltam elérni telefonon, akit elküldtem céges vacsorára. Szerencsére az este italozás részéről lemondott, így már otthon érte a hívásom. A nővérke kerekesszékkel érkezett és letolt a szülészetre – ő vett fel az osztályra és ő is vitt szülni – és lent egy nővérke nekilátott a borotválásomnak, fertőtlenítőszerrel kent be, folyt belém az inzulin, de közben vécére is kellett mennem. Betoltam magammal az inzulinos állványt, megkönnyebbültem. A beöntést megúsztam.
A férjem közben beöltözött, derűs, nyugalmat áraszt. Szóval nem az a férjtípus, akit nyugtatgatnia kell a feleségének. Fogja a kezem, amíg folyik belém az infúzió. A nagyműtőbe azonban egyedül megyek be. Félelmetes látványt nyújt a sok gép és szerkentyű, de mindenki kellemesen beszélget, az ott uralkodó fesztelen hangulat akár meg is nyugtathatna, de kicsit bepánikolok. Szerencsére nincs időm semmire. A kezembe nyomnak egy féldecit, welcome drink. Az aneszteziológus elmondja, mi az érzéstelenítés menete, majd görbítenem kell a hátam, nyomkodja a csigolyáimat, kéri, hogy ne húzódozzam el, majd beszúr egy injekciót. Előtte megkérdezem, nem kéne-e előtte csillapító injekció, de azt mondja, az ugyanígy fájna. Akkora fájdalom csak, mint egy branül beszúrása. Húzást, nyomást érezhetek, a katéter felhelyezését is érzem, de a lábam elzsibbadt. Még megkérem a doktornőt, hogy ha lehet, ne vágjon át izmot, hamarabb gyógyuljak, de természetes eljárásnak tekinti, nem is kérdés.
Aztán zöld lepedő alá bújtattak mindkettőnket – hát sátrazunk, kicsim? A férjem fogja az arcom, a halántékom, a homlokom, jelenléte mindennél többet ér. Egyszer csak a köldökömnél erős nyomást érzek – vagy a babucikat nyomják ki, vagy az izmomat húzzák el, hogy át ne vágják. És felsír az első baba, a kislányunk, a mellemre rakják, a lepedőre, csak érzem őt, de nem látom, majd bemutatja a szülésznő. És felsír a második baba, a kisfiunk, szintén a mellemre rakják és bemutatják, majd elhívják a férjemet lefényképezni magzatmázas picurkáinkat. A tisztításra és az összevarrásra visszaérkezik.
Amikor végeztek, áttolnak tolóágyon a császáros őrzőbe, ágyba fektetnek, a hasamra zsákot raknak. Nem tudok elaludni, annyira remegek és reszketek a sok gyógyszertől, amit belém pumpáltak. Mire valamelyest elalszom, könyörtelenül felébresztenek. Háromszoros hullámban hányok, tartják a tálat. Az epém vagy a gyomorsavam kapott zöldet. Majd lemosnak alulról ágytál felett, majd meg kell mozgatnom a lábam, bár alig ment ki belőle a zsibbadás, fel kell ülnöm, fel kell állnom. Cicamosakodás közben annyit mondanak, hogy vegyek egy nagy lélegzetet, és mire észbe kapnék, kikapják belőlem a katétert. Vécére a saját lábamon kell mennem, hiába kérek segítséget, hogy már három hónapja fekszem, és a császármetszés sem tett jót. De tudok pisilni, ez nagy öröm. A férjem bead az osztályra néhány hiányzó dolgot, újra felkelek, de nem bírok állni. Szemellenzővel és füldugóval sikerül szinte nyolctól délig aludnom. Mivel tele az osztály, a kötelező 24 órát nem várhatom ki az őrzőben, kell a szabad ágy, és fél kettőkor lemegyünk lifttel és kísérővel az első emeletre. Kettőkor pedig már láthatjuk a babáinkat! A posztintenzív osztályra kerültek. Kezdetben egy-két óra légzéstámogatást kaptak, utána már önállóan lélegeznek, csak a testhőmérsékletüket tartják fenn. Két lyukon nyúlhatunk be hozzájuk alapos kézfertőtlenítés után. Mondanom sem kell, hogy a világ legszebb babáit simogathatjuk! Fiunk 2050 gr és 48 cm, a lányunk 2040 gr és 47 cm. Egy perccel idősebb a hercegnőnk.
Pár napig méhösszehúzó injekciót kapok és továbbra is szúrják a vállamba a vérhígítót. Azt ajánlják, hogy kezdetben fogyasszak gyomorkímélő ételeket, de normál ebédet adnak, így epém kapja a dózisokat. Mozogjak minél többet, hamarabb gyógyul a seb és hamarabb összehúzódik a méhem, ami az óriási ballonból ismét öklömnyi méretű lesz. A kitágulása is hónapokig tartott, a visszahúzódása sem fog menni egyik napról a másikra.
Azt azért megjegyzem, hogy a császáros osztály személyzetének kellemetlen stílusa párszor megkönnyeztet. Három hónapja fekszem, segítséget kérnék, kerekesszékre lenne szükségem az inkubátorokhoz, erre beviharzik az asszonyság, hogy mit mondtam a férjemnek, nem tudok járni? Csak rövid ideig bírnék az inkubátor mellett állni, szeretnék egy széket. Lesz ott szék. De honnan tudhattam volna? Ezért kértem kerekesszéket, hogy tovább láthassam a babákat. Sírva megyek be gyönyörű babáink mellé és megpróbálok sokat állni, de elüldögélhetek egy széken is.
Érkeznek a gratulációk, a maileknek és az sms-eknek örülök, mert rövidek és tömörek, bármikor olvashatók, de a telefonhívásokat nem szívesen fogadom. Cseverészés helyett magunkra szeretnék figyelni.
A férjem olyan szépen nyúl és beszél a két mindenünkhöz, hogy teljesen ellágyulok. Folyton meghatódom. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy két gyönyörűség lett a miénk! Naponta kétszer nézhetjük, simogathatjuk őket. Megnyugszanak, amikor elénekeljük nekik a hasamban már hallott ismerős dalt: kicsi vagyok én…
A férjem már a császármetszés után megünnepelte hazafelé menet egy pincérrel a két csillagot.
Mosdásnál ügyelnem kell a varratra, nem fogják a gézt cserélgetni, mert baktériumok kerülhetnének a sebre – fontos, hogy ne kapjon vizet (felül cicamosdás, alul-hátul zuhanyzás). A tejtermelődéssel ne foglalkozzam, több nap is eltelhet, mire beindul. Teával, sörrel próbálkozhatok, dörzsölgessem alaposan, három óránként próbálkozzam mellszívóval. Málnát, epret kerüljem. Sok vizet igyak. Harmadik nap éjfélkor már megjelennek az első tejcseppek. Nagyon örülök, mert a picikék szopizó mozdulatokat tesznek a szájukkal, és bizony szívesen a mellemre venném már őket!
Testi változásaim: nagyon bedagadt a lábam, ami három hónapig felpolcolva volt. A ránehezedő súlytól, a járástól, meg alapvetően szülés után (terhesség alatt) általában bedagad. A másik dolog a sajgó hátfájás. Viszont sokkal több pisi elfér a húgyhólyagomban, mint korábban. És már háton is tudok aludni sok-sok hónap után! Fura látványt nyújt a feleslegessé vált, funkciója vesztett hasbőröm. Olyan nagy, hogy még a sebem sem láthattam… Csak érzem, minden egyes köhögésnél összehúzódik.
A volt szobatársaimnak beszámolok az eseményekről, már a folyosón üldögélek a többi kismama és anyuka közt. Sokan nem láttak még egyáltalán, állva meg főleg nem. Nővérkék, orvosok kedvesen érdeklődnek, hogy vagyok. A várandós osztály szolgáltatásainak, alkalmazottainak kedvességével mindig elégedett voltam. Meddig is bírta ki nálunk? Tizenkét hete lesz… Egyik reggel ötkor megjegyzi a nővérke: Már a 87. vérhígítót kapja. Felfoghatatlan ez a sok-sok nap, amit bent töltöttem. És hogy eltelt, a kitűzött cél minden kellemetlenséget háttérbe szorított!
A köszönőlevél és a köszönőcsomag már készül. Nagy hálával tartozunk nekik, én és a babáim. Mindazért, amit nyújtottak. Még a tégláimnak is…
Aztán néhány adminisztrációs ügyet is intéznem kell, a védőnő is meglátogatott, a földszinti irodában a babák anyakönyveztetéséhez szükséges adatokat kérik el, és a kicsik kapnak termékbemutatós ajándékcsomagot.
Még pár információt összegyűjtök újabb szobatársaimról, egyik elvesztette a harmadik újraélesztéskor a huszonhat hetes babáját, agyvérzést kapott, a tüdeje is bevérzett. A másik még nem szült meg, agykamra-tágulata van a picinek, születés után azonnal viszik műteni. Egyiknek kilenc hetesen elhalt a méhében a babája, műtétre jött be. A következőnek a baba szívhangját nem hallották, szívverés-serkentőket kapott, majd megcsászározták… Egyikük a hetedik hónapban vette észre, hogy terhes. Pizzériában dolgozott és annyi pizzát evett, hogy nem tűnt fel neki, hogy nő a hasa. És mit gondoltál, kérdezték a szobatársai, hogy kib…t nagyot kell pukiznod vagy kakilnod? A baba-mama sztorik azonban hamarosan már a múlté!
A császármetszés utáni hatodik napon varratszedést követően hazaengednek! Ujjé! A babáinkhoz másik kórházba kerülnek, ott már egy szobán lehetünk, összeszoktatnak és hamarosan hazavihetjük őket. Szép négytagú család leszünk!
„Kincsem, nagyon ügyes vagy, hogy így kitartottál!”
„Én köszönöm a rengeteg biztatást, segítséget és támogatást, amit tőled kaptam.”
Kimondhatatlanul szeretem mindhármukat!
