Tegnap, a hetedik héten is voltam ultrahangon, és a két petezsák közül csak az egyik lüktetett. Két hét múlva megismételjük a vizsgálatot, hogy lássuk, mindkettő életben marad-e, vagy az egyik megreked a fejlődésben és elhal. Megkérdeztem, viheti-e magával a másikat. Azt felelte az orvos, hogy vérzés nélkül nagyobb az esélye, hogy marad a másik, de a vérzés olyan méhösszehúzódásokat okozhat, hogy a másik is kilökődhet.
Az ikerterhességről – már ha az lesz – azt mondta, hogy nem egy fáklyásmenet, és bár egy kalap alatt elintézzük a két gyermeket, nagyon igénybe veszi a szervezetet. Ikerterhesség esetén a 40 hét helyett már gyakran a 36. héten kórházi ellenőrzés alá kerülnek a leendő anyák, illetve koraszülés is beindulhat. Érdeklődtünk a vizsgálatok menetéről is. Kezdetben kb. négyhetente kellene felkeresnem (alkalmanként tízezer forint), és három ultrahang lenne (alkalmanként kb. tizenöt ezer forint). Illetve laborvizsgálatok, amik ingyenesen is megoldhatók. Ez rendjén is lenne, ám a szülés magánkórházban ötszázezer forint kórházi ellátással és orvosi tiszteletdíjjal. Sokalltuk. Semmi gond, ha másnál szülök, ám azon gondolkodunk, nem lenne-e mégis jobb annál az orvosnál végezni a terhesgondozást, akinél szülnék. Akkor ismerné a terhesség egész menetét, és nem kéne szülőorvoson törnöm a fejem. Olyan helyen, ahol az intenzív osztály (PIC) is a kórházon belül található, és szükség esetén nem kellene átszállítani a kicsiket egy másik osztályra. Nagyon szimpatikus az orvosom, minden kérdésemre kimerítően válaszol, de nem lenne hátrányos, ha egy orvosnál zajlana le az egész terhesség. Még megérdeklődöm a barátnőktől, ők mit javasolnak.
Reggel azt kérdezte a férjem, bánnám-e, ha csak egy babánk lenne. Semmi ráhatásom nincs arra, hogy mennyi legyen. Két hét múlva kiderül, mennyien vannak. Erre úgy reagált, hogy ha egy babánk lenne, akkor elgondolkodhatnánk örökbefogadáson. Mert én már nem biztos, hogy vállalnék még egy bizonytalan kimenetelű lombikot a szükséges kivizsgálásokkal. Nagyon meglepett, és nagyon megörültem. Fordítva nem lehetett volna, kérdeztem. Először az örökbefogadás, aztán a saját? Nem. Először legyen közös. Most már azon drukkolok, legalább egy megmaradjon. Persze mindkettőt nagy-nagy szeretettel várjuk.
