Már majdnem három éve járom a reprodukciós intézeteket. Sokhónapnyi kálvária, testi-lelki megpróbáltatás és jelentős kiadások után végre-valahára összejött egy (pár hétig sikeres) terhesség. Ennyi sikert könyvelhettünk el. Pedig olyan fejlett már az orvostudomány és ráadásul az önköltséges intézeteket kerestem fel! Miért tartott ennyi ideig? Több komplikáció merült fel nálam, mint más nőknél? Vagy rossz orvosoknál próbálkoztam? Netán időközben romlottak az eredményeim?
Tisztában voltam azzal, hogy a helyes intézetet és a megfelelő orvost kell megtalálnom. De mégis hogyan? Az egyik legjobb intézetet kerestem fel 2011 elején, de később totális tévedésnek könyveltem el. Egy öntelt doki fogadott, aki kimérten hátradőlt kényelmes foteljében, és már első alkalommal megvételre kínálta a könyvét meg az általa forgalmazott terhességvitamint. Lehet, hogy az én és a születendő gyermekem védelmét tartotta szem előtt, de az ott tapasztalt üzleti szellem meglehetősen riasztott. Még néhányszor felkerestem, de folyton csak hőmérőzést ajánlott, meg serkentő injekciót szúratott a hasamba, ám semmire se mentem vele, mert meddőségem háttere felderítetlen maradt, az alapvető kivizsgálásaim hiányoztak. Kideríthette volna, hogy a petevezetékem nem átjárható, sőt ami ennél jóval fontosabb lett volna, gondok vannak az FSH hormonommal. Kérdéseimet azzal intézte el, hogy mindent leírt a könyvében.
Amikor számon kérte, miért jelölöm rosszul a naptárban a reggeli hőmérsékletem és miért vagyunk rosszkor együtt a párommal (a sok havi hőmérőzés is a terhemre volt, ráadásul teljesen feleslegesnek bizonyult!), nem olvastam-e figyelmesen a könyvét, akkor eldöntöttem, többé nem keresem fel. Még utolsó gesztusként megvettem a könyvét, de a hőmérőzési értékek értelmezésére nem tért ki. Sok pénzt otthagytunk nála, de nem jutottunk egyről kettőre.
Felkerestem a kerületi nőgyógyászom, és a vizsgálatok során kiderült, hogy hátrahajló a méhem és miómám van. Szerinte ez nem gond, teherbe eshetek így is, és ha teherbe esek, megnyúlik a méhem, mint egy ballon, és a mióma is úgymond megvékonyodik, szinte eltűnik. Legyek nyugodt, minden rendben velem, hamarosan teherbe esem, és semmilyen kivizsgálásokra nem küldött. Egy másik orvos műtétet vagy sorvasztást javasolt.
A miómát, a méh jóindulatú daganatát tartottam meddőségem legfőbb okának. Amíg újabb kivizsgálásokra nem mentem.
2012-ben egy másik magánintézetet kerestem fel, ahol a doktor felsorolta, milyen kivizsgálások várnak rám, hogy feltérképezzék meddőségem okát. Érhetően, emberi hangon vázolta fel a lehetőségeket. Egy méhtükrözés során kiderítették a petevezetékem átjárhatatlanságát és endometrikus plakkokat találtak, amiket a műtét során eltávolítottak. Megtudtam, hogy az összenőtt petevezeték lehet születési rendellenesség vagy kezeletlen betegségekből alakul ki. Olyan fájdalmas beavatkozás volt, hogy aznap alig bírtam megszólalni, és napokig elhagytak az arckifejezések. A laparoscopiás műtét már altatásban zajlott. Sikerült mindkét petevezetékem átjárhatóvá tenni, az endometrikus plakkokat a műtét során eltávolították. A miómához nem nyúltak, nem tartották teherbeesést gátló tényezőnek. Az orvos azt javasolta, próbálkozzunk magunk, mivel ilyen alaposan kitisztított petevezetékek esetén többnyire könnyen összejön a baba. Fél év múlva sem jártunk sikerrel. Ekkor egy vérvétel során kiderült, hogy a hormonjaimmal van gond. Az FSH 12, és 10 alatt kéne lennie. Ez azt jelenti, hogy kezd kimerülni a petefészkem. Meglepődtem. Fiatalosan nézek ki, az elegendő testmozgás sem hiányzik az életemből, odafigyelek az egészségemre, de szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy bizony a testem öregszik. Vagy legalábbis a petefészkem. És azt is tudatosítottam, hogy ha az orvosok hamarabb megmérik az FSH-t, időben kiderült volna, hogy a petevezeték átjárhatósági műtét is felesleges – a petevezeték átfújás annak hasznos, aki egyébként termékeny. Én viszont nem ebbe a csoportba tartozom. Lombikprogram esetén semmi szükség arra, hogy átjárható legyen a petevezeték, sőt, akár hátrányos is lehet, mivel a zigóták visszafelé „úszhatnak” és ezáltal felmerülhet a méhen kívüli terhesség veszélye. De bizonyára úgy gondolták, minél inkább természetes módon essek teherbe, és a sor végén állt utolsó lehetőségként a lombik.
A következő vérvételkor megnézték az anti-müller hormonszintem, azt rendben találták. Azt mondta a doki, hogy az eredmények alapján azonban nem látja nagy esélyét annak, hogy inszeminációval teherbe tudnék esni. 0,3 az anti-müller hormonszintem, ami azt jelzi, hogy van tüszőrepedés, szóba jöhet akár inszemináció is, de jóval hatékonyabb lenne a lombik. Mondtam, hogy a biztosabbra mennénk. Önrésszel és alapítványi támogatással már jövő hónapban kezdhetnénk, társadalombiztosítási fedezettel csak fél év múlva.
A menstruáció első napján kellett felhívnom az intézetet, majd a 2.-3. napon bementem stimulálásra. És kezdődött a hormonkezelés, az injekciózás, a tablettaszedés, majd a hüvelykapszulák felhelyezése.
Nehéz volt feldolgozni, hogy az első lombikon a zigótáim a beágyazódás után néhány héttel búcsút mondtak a méhemnek. Nem tudtam, hogyan tovább. Kezdjünk egy újabb lombikprogramba? Ahhoz erőt kell gyűjtenem, össze kell szednem magam, hogy újra végigcsináljam. Mert a hosszú és kimerítő előkészületekbe, a petesejtek stimulálásába bizony belefáradtam. És egyesült ivarsejtjeink elvesztését is fel kellett dolgoznom.
A következő próbálkozásig kikapcsolódásra és feltöltődésre volt szükségem. Tettünk egy nagy kirándulást, és három hónap után újra nekiláttam. A második próbálkozásnál már jóval jártasabban adtam be az injekciókat. Odahaza is beszúrtam, nem kellett naponta bejárnom az intézetbe. A második lombikprogramkor már tizenhárom napig kellett szednem antibébi tablettát, azt követték a hormontabletták és a hormoninjekciók.
Az antibébi tablettánál egy tablettát vasárnapra is bevettem utólag, visszamenőleg (hétfőn délelőtt és hétfőn késő este), amitől annyira rosszul lettem, hogy órákat töltöttem a vécén, hányingerrel és hasmenési ingerrel küszködtem és émelyegtem. De ez még csak a kezdet volt, további megpróbáltatások vártak rám. Kiderült, hogy egyes eredményeim egy évnél régebbiek, például a méhtükrözés, amellyel petevezetékem átjárhatatlanságát kiderítették. Be voltam rezelve. Emlékeztem arra, mennyire megviselt. Helyi érzéstelenítők felől érdeklődtem, de semmit sem tudtak ajánlani. Belehalok, gondoltam. Végül belevágtam, fájdalomcsillapítóval, de nem bírtam ki, meg kellett szakítani. Végül dupla áron, altatásban végeztettem el. Ekkor kijelentettem, hogy több kínszenvedést nem vállalok be, nem akarok több kivizsgálást. Még egy évet rászánok, vagyis amíg kitartanak a mostani eredmények, de jövőre már nem aktualizálom őket. Persze lehet, hogy ebből a körhintából nehéz lesz kiszállni, „hátha a következő sikerül” alapon és addig igyekszünk, míg végül sikerül.
Viszont a sok beavatkozás szövődményekkel járhat, pl. cisztákkal. Mesterséges megtermékenyítéskor a vetélés veszélye is megnövekszik (bár talán csak azért tűnik gyakoribbnak, mivel már akkor észreveszik a terhességet és a vetélést, amikor a spontán teherbeesőknek fogalmuk sincs róla). És tisztában voltam azzal, hogy a lehetséges testi szövődmények mellett lelki megpróbáltatást is jelent a sok kivizsgálás, injekció, gyógyszer, egyebek. Megelégeltem a sok kivizsgálást. Tulajdonképpen irtóztam attól, hogy hozzám érnek idegenek a legintimebb testrészemen. Kirázott a hideg, ha csak rágondoltam. Belém nyúlnak, turkálnak bennem. Barátnőim arról beszéltek, hogy őket idővel nem érdekelte, ki néz a széttárt lábuk közé. Számomra viszont nagyon kiszolgáltatott helyzetet jelentett. Összerezzentem minden egyes érintésre, legyen az gumikesztyűbe dugott kéz, hüvelyi ultrahang vagy fémtárgy.
Természetesen a teherbeesés lenne a legnagyobb vágyam, de kimerít a hozzá vezető út. Más nők kilenc hónap alatt nem élnek meg ennyi kivizsgálást, mint én teherbeesés nélkül. Azért is jelenthet ekkora megpróbáltatást, mert sosem betegeskedtem, tehát az orvosokhoz és a steril intézetekhez is csak közvetve volt közöm.
A cél érdekében megteszem, amit tudok, de nem akarok minden áron gyereket, nem akarom, hogy ez a gondolat határozza meg a mindennapjaim. Az élet szép és teljes lehet gyerek nélkül is, sok felfedezni való van a mindennapokban, aminek lehet örülni, viszont azt sem akarom, hogy öregkoromban siránkozzam, amiért nem tettem meg mindent azért, hogy legyen gyermekem.
A barátnőm azt mondta: „el kell döntened, mi az, amit tudsz vállalni a gyerekért, mi az, ami belefér és mi az, ami már nem. A megfelelő hozzáállás csakis az, hogy azt nézed, ha akarsz gyereket, akkor érte, miatta elviseled. Mert megéri. A sok fájdalmat, fáradozást visszaadja a baba illata, mosolya. Kompenzál és elfeledteti a fájdalmat. Mi, nők ebben jobbak vagyunk, mint a férfiak. Birkatürelemmel áldott meg bennünket az ég. Ez átsegít minden nehézségen. És ha azt hiszed, nem megy, nem bírod, újra kiderül, még a sokszorosát is képes vagy elviselni.”
Szóval ezért vágtunk bele a második lombikba, és nagyon reméljük, hogy sikerül. Lelkiekben a két pöttöm bazsarózsára fókuszálunk. Ők a legfontosabbak, az ő osztódásukra, fejlődésükre, megkapaszkodásukra összpontosítunk, hogy családunk teljesebb legyen. Amikor megsimogatjuk a hasam, ahol az egy hete behelyezett kis zigóták fejlődnek, minden fájdalom eltörpül.
