sokszirmuvirag

A hatodik és hetedik héten elkezdődött az émelygés és a rosszullétek. Olyan kifinomult lett a szaglásom, mint egy ragadozónak. Amint kinyitottam a hűtőszekrényt, rohannom kellett a közeléből. Egyes ételektől elkezdtem ódzkodni, még az asztalon sem bírtam a látványukat (és főleg a szagukat). Folyamatos farkaséhség gyötört, de nem tudtam, mit egyek. Ami tegnap még ízlett, mára megundorodtam tőle. Szinte csak teljes kiőrlésű kekszeken, almán és banánon éltem. Igyekeztem salátát és levest is enni, ha éppen beleegyezett a szervezetem.

Én meg még azt hittem, hogy a terhesség csak annyiból áll, hogy nő a has!

Pedig folyamatos körhintázás. Ringlispíl, amelyből nem lehet kiszállni. Vagy ha kiszállsz, akkor is vissza kell szállnod. Néhány hétig, rosszabb esetben néhány hónapig körbe-körbe keringesz.

Amikor egyszer kiszálltunk a liftből, a férjem megkérdezte: Szédülsz? Amikor a fejem ingattam, csak annyit mondott kérlelve: Szédülj!

Fontos a szédülés, mert ez jelenti azt, hogy terhes vagyok. A páromat az nyugtatja meg, ha szédülök.

Arra is kért, hogy ne panaszkodjak. Hiszen pár napja még pityeregtem. Még jó, hogy szédülsz! Jobb lenne, ha itt állnának két üvegben? Bólogattam. Nem lesz könnyű veled! Szülés után meg még jön a szoptatás, a korán kelés… Vagy megbirkózol vele, vagy eladod őket a feketepiacon.

Szóval inkább nem panaszkodom, hanem örülök a rosszulléteknek. Mivel megint megfáztam kicsit, meg állítólag a rosszullétekre is jó hatással van, gyömbéres-mézes-citromos forró italt iszogatok.

Ha ikreink születnek, elolvasom nosztalgiából A két Lottit. Egyébként is szeretem az ifjúsági regényeket, meg hát valamelyest aktuális lesz. Megnéztem néhány ikrekről szóló videót, ahogy együtt kacagnak a kölkök. Átterjed az egyikről a másikra a nevetés. Vicces. Na de amikor szinkronban zendítenek rá!

Szóval folytonos éhség gyötör, és szinte csak gyógyszereken (magnézium, B6 vitamin, folsav, terhességi vitamin) élek. A sok vitamintól fog megnőni a hasam. Igyekszem minél több zöldséget is magamba juttatni. Tudom, hogy híznom kell, de kissé attól tartok, hogy akkora leszek, mint egy tank. De a férjem azt mondja, kell nekik a pihe-puha ágyikó. És azt olvastam, hogy a terhességben a gömbölyű a szép. Szóval hamarosan, ha minden jól alakul, egyre szebb leszek.

Természetesen csak nem hagyott nyugodni a pecsételés, egyre feszültebb lettem, sőt már el is sirattam a két picurt. Kétségbeestem, hiszen ugyanazokat a tüneteket produkáltam, mint a korábbi vetélés előtt. Férjemmel együtt jól elkenődtünk, pedig mindenre van esély, arra is, hogy nem lesz gond, de sajnos az is benne van a pakliban, hogy búcsút kell intenünk nekik. Férjem kijelentette, ő harmadik lombikot nem akar. Ez még inkább elvette a kedvem. Én belevágnék a harmadikba is, nyögtem. Ő csak engem akar óvni, tudja, mennyire megviselt. De én újra megpróbálnám, szipogtam. Persze még reménykedjünk, ez volt mindkettőnk végleges véleménye. Hiszen nem vérzek, csak barnás pecsételés jelent meg. Valójában a múltkori rossz tapasztalat van ránk ilyen negatív hatással.

Magam alatt voltam, attól tartottam, hogy nem tudok kihordani egy terhességet, és a férjemnek milyen könnyű lenne mást teherbe ejtenie. De ő azt mondta, nem babát akar, hanem tőlem akar babát. Az óriási különbség. Nem is akart kimenni a barátokkal, de végül meggyőztem, hogy nincs itt a világvége, így mégis csak kimozdult, de kért, hogy ha szomorú lennék, vagy egyedül érezném magam, hívjam fel és azonnal hazajön. És ha éjjel is rossz érzésem lenne, ne gondolkodjak, keltsem fel.

Egy új jövevény a legnyomorúságosabb körülmények közt is megtalálja az utat, nekünk meg ilyen bonyolult összehoznunk egy új életet. Mindenkinek megvan a sorsa. Ha az enyém ez, akkor némi további próbálkozás után elfogadom. Olyan abszurd gondolatok környékeztek meg, hogy valami nagyobb rosszat előzünk meg a korai sikertelenséggel, például azt, hogy a babákat baleset érné, komoly betegséggel születnének, netán ellopnák őket. De persze ezeket a gondolatokat minél előbb igyekeztem elhessegetni.

Másnap a pecsételés alábbhagyott, kissé megnyugodtunk. A mellem méretéből és feszüléséből próbáltunk olvasni, de nem jártunk túl nagy sikerrel. Ki is kimozdultunk, miért is ne mennénk ki a napfényre. Ha ülünk magunkban besavanyodva, nem lesz jobb. Lehet, hogy megvan mindkettő, lehet, az egyik ment csak el. A barátok közt meg is feledkeztünk a lehetséges gondokról, amit csak fokozott, hogy időközben a betétemen sem jelentek meg újabb foltok. De konkrét eredményt a másnapi kivizsgálás fog hozni.

Az ultrahang előtti éjjel már nyugtalanul aludtam. A nővérke elmondta, hogy kicsivel hamarabb jöttem, még ne számítsak szívhangra. De látni fogják a petezsákot, illetve a szikhólyagot, tehát megtudjuk, mennyi maradt meg. A petezsák azt jelzi, hogy a magzat is rendben van, kérdeztem. Azt mondta, valószínű, és ha van szikhólyag, az már táplálja a magzatokat. Ha két petezsák lesz, meglesz mindkettő. Mondtam, van pecsételésem, ami múltkor vetéléshez vezetett, jóra, rosszra, egyaránt felkészültem. Megnézte a vérvétel eredményét és időpontját, és a 1001 volt a HCG. Azt mondta, az nagyon jó. Mikor adtam magamnak Ovitrelle injekciót, kérdezte még, mert azok is jócskán megemelhetik a HCG-hormonszintet és megtréfálhatják a szervezetet. Kétszer kellett adnom nyolc kattintásnyit, de nem emlékeztem a pontos dátumra. Viszont elgondolkoztatott: ezek szerint nem is biztos, hogy a korábbi vetélés volt, csak a mesterséges hormonszint-emelés okozta a terhességet?

A két kis emberlényről készült két fénykép.

A doki gratulált. De másik orvost kell keresnem, eddig tartott az ő feladata. A másik majd védőnőt is ajánl. Írt még ki Utrogestan hüvelykúpot, a pecsételés ellen Magne B6-ot ajánlott, illetve 1000-es C vitamint, és a terhesvitamin mellé még plusz folsavat is szedhetek. És szülés után telefonáljak a gyerekek adataival és küldjek fotót. Húúú, hát én ilyen előre nem rohanok! Addig még sok van hátra.

A lényeg, hogy ilyen szépen haladjunk tovább...

Ma délután pecsételő vérzést vettem észre a betétemen, amit mindig hordok, a hüvelykapszulák miatt. Rossz előérzetem támadt. Múltkor május 8-án történt a petesejtleszívás és egyben a megtermékenyülés, május 29-én kezdődött a pecsételő barnázás (20 nap), és május 31-én már konkrétan megjelent a vérzés. Most szeptember 27-én történt a megtermékenyülés, és szintén mintegy három hét múlva (25 nap) jelent meg a pecsételés. Pisiléskor nem jelentkezik semmi, viszont a betéten maszatolódik valami vörösesbarna folyás. Tegnap nagyon nyugtalan voltam, olyan hullámzó érzések kerítettek hatalmukba, mint menstruáció előtt. Nem tudtam elaludni, gyakran felébredtem, megrohamozott sok lázálomszerű gondolat. Napközben kissé fájt a petefészkem is, enyhe nyomást érzek most is. És mintha a megduzzadt mellem is leapadt volna. Múltkor is hasonlókat éreztem, de továbbra is beszéltem hozzájuk, hátha. Sajnos azonban a babaprojekt nem úgy alakult, ahogy szerettük volna, és egy szombati vérvétel bizony negatív eredményt mutatott.

Azt ajánlják több blogban, ne olvassunk össze-vissza mindent, mert sok minden terjed a neten és csak megijedünk. A kommentelők fele azt írta: vetélést jelent, a másik fele: előfordult velük is, és egészséges babájuk született. Ha láz, hidegrázás vagy darabos vér jelentkezik, akkor kell aggódni.

Ami aggaszt, hogy berakok naponta háromszor két sárgatest-hormont, és így is barnásan pecsételek. Múltkor az intézetben azt mondták, éppen ezért jelennek meg barna foltok, és nem kell megijedni, az Utrogestan hüvelykúp használatakor előfordul, hogy kikezdi vagy felsérti a méhet, kiürül a kapszula héja, és akkor barnás pecsételés jelenik meg. Ha kimutatták a terhességet, és ha szedem az Utrogestant (a sárgatest-hormont), nem lehet baj. Akkor ez természetes, kérdeztem? Azt mondták, hogy nem állíthatják, hogy természetes, de az érzékenyebbeknél előfordul. Továbbra is rakjam az Utrogestant napi háromszor, és ha bármi változás lenne – erősödne vagy görcsölnék – hívjam őket. A hormonháztartás megváltozása is okozhatja. A hormonális ingadozások. Lombiknál előfordul, nem kell megijedni, de ha akarom, bemehetek vérvételre, amiből kimutatják a hormonszintet – ha magas és emelkedik, minden rendben, ha viszont leesett, akkor baj van. Azt mondták, pihenjek. De hát pihentem. Mégis egyre jobban kezdtem vérezni, és a hormonszintem leesett.

Másfél nap múlva kiderül, mi a helyzet. Most bármit is gondolok és érzek, nem számít, nem tudok vele semmit befolyásolni. Úgyis a konkrét eredmények adnak választ a maszatolásra.

A férjem beírta a naptárjába a tizedik hétig minden szombathoz, hogy új hét kezdődik a babák életében, és minden héten felolvassa, éppen melyik szerve és testrésze fejlődik a kicsiknek. Gondolatban – és hangosan is – már a gyerekszoba kialakítását tervezi. Ha jól mennek a dolgok, akkor még hét-nyolc hónap, mire megszületnek, és kezdetben csak a hálóban szeretnék egy kiságyat. Én nem futok ennyire előre az időben, mint ő. Csak óvatosan lelkendezem, nem szeretem beleélni magam túl korán a dolgokba, és mindig csak a következő lépésig gondolkodom: legyen elég petesejt, termékenyüljenek meg, ágyazódjanak be, legyen rendben az első ultrahang. Nem gondolkodom azon, lányok lesznek-e, vagy fiúk, és mikor születnek meg. Ő már a korábbi két zigótára is koccintott. Én a negyedik hónap közepéig visszafogottan örvendezek.

Minden nap megsimogatom őket, és szánok rájuk időt. Általában amikor a hüvelykapszulát – a terhesség megfelelő fejlődését segítő üveggyöngyöket – naponta háromszor felhelyezem, akkor fekszem egy ideig és csak velük vagyok. A férjem is sokat gondol rájuk. És biztat, hogy ne aggódjam, ha éppen aggódom. Vigyázok magamra, még a redőnyöket sem húzom fel, nehogy megerőltessem magam, de most éppen megfáztam, bedagadt a torkom, egész éjjel nehezen nyeltem. Gyógyszereket nem szívesen szednék, a teákkal is óvatosan kell bánnom. Nagyon remélem, hogy természetes anyagokkal is kikúrálom magam. Méz, citrom, reszelt gyömbér, mentatea, és egy gerezd fokhagyma az ellenszer. Bár attól is tartok, hogy a természetes anyagokból is megárt a sok. Ráadásul folyamatosan izzadok. Valójában alapjáratban többször izzadok a terhességem óta, mint korábban. Félek az izzadástól, mert sem a szauna, sem a forró fürdő nem ajánlott, most meg kerül-fordul, megizzadok. Igaz, több meleget is iszom. De éjszaka is gyakrabban előfordul, hogy arra ébredek, őrült melegem van. Hogy ez terhességi tünet, vagy a betegség okozza, vagy a kettő együttesen, nehéz eldöntenem.

Szombaton hűvös volt, mégis sétáltunk egyet az avar lepte erdőben, ráadásul sokat beszéltem a hidegben. Úgy megfájdult a torkom, mintha hideg vizet ittam volna. Meg nagy ünneplés volt másnap, mindenkivel puszilkodás, egymás poharából is ihattunk. De lehet, hogy csak megizzadtam és megfáztam. A férjem azt javasolja, ne keressük az okokat. Szerinte minden rendben lesz, nem kell aggódnom a kicsik miatt. Ma ágyban maradok. Kicsit szédülök, folyamatosan hőhullámok jönnek rám, de azért jól vagyok. Holnapután ultrahang, már várom.

Minden jel arra utal, hogy kis zigótáink beágyazódtak. Ma reggel elvégeztem a terhességtesztet és pozitív lett! Nem bírtam a reggeli vizeletig várni, éjjel többször kimentem, és háromnegyed négykor úgy döntöttem, ez lesz a reggeli vizeletem. A tesztlapon halványan kirajzolódott a második csík is!

A párom ébren várt az ágyban, nem aludt vissza azonnal, mint máskor, és megkérdezte, mi a helyzet. Mondtam, hogy terhes vagyok. Nevettünk.

De azért reggel felhívtam az intézetet, és elmondtam, úgy értelmezem, hogy a terhességi teszt pozitív lett, a második csík halvány, de van második! A nővérke is nagyon örült. Mehetek vérvételre, ha kíváncsi vagyok a hcg-szintemre. Hát elmentem, ugyanis jobban bízom a vérben, mint a vizeletben. Előtte hajat mostam és szépen felöltözködtem, ahogy az ilyen alkalomhoz illik :) Nem kellett éhgyomorra mennem. Délutánig még nem örültem teljes mértékben, mert vártam, hogy délután felhívjon az orvos a vérvétel eredményével.

Nagyon lassan telt az idő, de végül megszólalt a telefonom. Megtudtam, hogy jó a hcg-hormonszintem. Már két hetesek vagyunk, mondta mosolyogva. Szeptember 27-én történt a petesejtleszívás és a megtermékenyítés, és szeptember 30-án ültették vissza a zigótákat. Kivártam a 17. napot és a hétfőt (nem akartam hétvégén elvégezni a tesztet), amikor már vérteszttel is alátámaszthatom az eredményt. Érdekes, hogy a szakirodalomban két hetes terhesnek nevezik a nőt már a peteérés és a fogamzás idején, tehát általában plusz két hetet hozzáadnak a terhességhez. Ez alapján már az ötödik hétben vagyok, az utolsó menstruáció első napjától számítva. Mondtam, hogy örülök a hírnek, de idáig múltkor is eljutottunk. Mire ügyeljek, hogy minden rendben legyen? Azt mondta, kíméljem magam, mást nem tud ajánlani. Kerüljem a náthás embereket. És egyeztessek terhesultrahang időpontot a nővérkével. Kb. két hét múlva kellene mennem, de mivel szabadságon lesz, október 24-én megyek. Akkor már látni fogja a petezsákot.

A párom nagyon boldog. Kéri, vigyázzak magamra és ne terheljem magam. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell, ne aggódjak. A kis bazsarózsák majd eldöntik, hogy maradnak-e ezen a világon. Szóval megpróbálok nem aggódni, úgyse mennék vele semmire, talán csak rontanék a helyzeten. Ők döntenek a sorsuk felől, én pedig annyit tehetek, hogy minden körülményt megteremtek a helyes döntésükhöz. (Az előző alkalommal nem ágyazódtak be eléggé, vagy rossz helyre ágyazódtak be, vagy nem voltak egészségesek. Az első véreredmény alapján terhes voltam, a második alapján már nem. A terhesultrahangig el sem jutottam.)

Nagyon drukkolunk nekik és sokat gondolunk rájuk, hogy kapaszkodjanak :)

Már majdnem három éve járom a reprodukciós intézeteket. Sokhónapnyi kálvária, testi-lelki megpróbáltatás és jelentős kiadások után végre-valahára összejött egy (pár hétig sikeres) terhesség. Ennyi sikert könyvelhettünk el. Pedig olyan fejlett már az orvostudomány és ráadásul az önköltséges intézeteket kerestem fel! Miért tartott ennyi ideig? Több komplikáció merült fel nálam, mint más nőknél? Vagy rossz orvosoknál próbálkoztam? Netán időközben romlottak az eredményeim?

Tisztában voltam azzal, hogy a helyes intézetet és a megfelelő orvost kell megtalálnom. De mégis hogyan? Az egyik legjobb intézetet kerestem fel 2011 elején, de később totális tévedésnek könyveltem el. Egy öntelt doki fogadott, aki kimérten hátradőlt kényelmes foteljében, és már első alkalommal megvételre kínálta a könyvét meg az általa forgalmazott terhességvitamint. Lehet, hogy az én és a születendő gyermekem védelmét tartotta szem előtt, de az ott tapasztalt üzleti szellem meglehetősen riasztott. Még néhányszor felkerestem, de folyton csak hőmérőzést ajánlott, meg serkentő injekciót szúratott a hasamba, ám semmire se mentem vele, mert meddőségem háttere felderítetlen maradt, az alapvető kivizsgálásaim hiányoztak. Kideríthette volna, hogy a petevezetékem nem átjárható, sőt ami ennél jóval fontosabb lett volna, gondok vannak az FSH hormonommal. Kérdéseimet azzal intézte el, hogy mindent leírt a könyvében.

Amikor számon kérte, miért jelölöm rosszul a naptárban a reggeli hőmérsékletem és miért vagyunk rosszkor együtt a párommal (a sok havi hőmérőzés is a terhemre volt, ráadásul teljesen feleslegesnek bizonyult!), nem olvastam-e figyelmesen a könyvét, akkor eldöntöttem, többé nem keresem fel. Még utolsó gesztusként megvettem a könyvét, de a hőmérőzési értékek értelmezésére nem tért ki. Sok pénzt otthagytunk nála, de nem jutottunk egyről kettőre.

Felkerestem a kerületi nőgyógyászom, és a vizsgálatok során kiderült, hogy hátrahajló a méhem és miómám van. Szerinte ez nem gond, teherbe eshetek így is, és ha teherbe esek, megnyúlik a méhem, mint egy ballon, és a mióma is úgymond megvékonyodik, szinte eltűnik. Legyek nyugodt, minden rendben velem, hamarosan teherbe esem, és semmilyen kivizsgálásokra nem küldött. Egy másik orvos műtétet vagy sorvasztást javasolt.

A miómát, a méh jóindulatú daganatát tartottam meddőségem legfőbb okának. Amíg újabb kivizsgálásokra nem mentem.

2012-ben egy másik magánintézetet kerestem fel, ahol a doktor felsorolta, milyen kivizsgálások várnak rám, hogy feltérképezzék meddőségem okát. Érhetően, emberi hangon vázolta fel a lehetőségeket. Egy méhtükrözés során kiderítették a petevezetékem átjárhatatlanságát és endometrikus plakkokat találtak, amiket a műtét során eltávolítottak. Megtudtam, hogy az összenőtt petevezeték lehet születési rendellenesség vagy kezeletlen betegségekből alakul ki. Olyan fájdalmas beavatkozás volt, hogy aznap alig bírtam megszólalni, és napokig elhagytak az arckifejezések. A laparoscopiás műtét már altatásban zajlott. Sikerült mindkét petevezetékem átjárhatóvá tenni, az endometrikus plakkokat a műtét során eltávolították. A miómához nem nyúltak, nem tartották teherbeesést gátló tényezőnek. Az orvos azt javasolta, próbálkozzunk magunk, mivel ilyen alaposan kitisztított petevezetékek esetén többnyire könnyen összejön a baba. Fél év múlva sem jártunk sikerrel. Ekkor egy vérvétel során kiderült, hogy a hormonjaimmal van gond. Az FSH 12, és 10 alatt kéne lennie. Ez azt jelenti, hogy kezd kimerülni a petefészkem. Meglepődtem. Fiatalosan nézek ki, az elegendő testmozgás sem hiányzik az életemből, odafigyelek az egészségemre, de szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy bizony a testem öregszik. Vagy legalábbis a petefészkem. És azt is tudatosítottam, hogy ha az orvosok hamarabb megmérik az FSH-t, időben kiderült volna, hogy a petevezeték átjárhatósági műtét is felesleges – a petevezeték átfújás annak hasznos, aki egyébként termékeny. Én viszont nem ebbe a csoportba tartozom. Lombikprogram esetén semmi szükség arra, hogy átjárható legyen a petevezeték, sőt, akár hátrányos is lehet, mivel a zigóták visszafelé „úszhatnak” és ezáltal felmerülhet a méhen kívüli terhesség veszélye. De bizonyára úgy gondolták, minél inkább természetes módon essek teherbe, és a sor végén állt utolsó lehetőségként a lombik.

A következő vérvételkor megnézték az anti-müller hormonszintem, azt rendben találták. Azt mondta a doki, hogy az eredmények alapján azonban nem látja nagy esélyét annak, hogy inszeminációval teherbe tudnék esni. 0,3 az anti-müller hormonszintem, ami azt jelzi, hogy van tüszőrepedés, szóba jöhet akár inszemináció is, de jóval hatékonyabb lenne a lombik. Mondtam, hogy a biztosabbra mennénk. Önrésszel és alapítványi támogatással már jövő hónapban kezdhetnénk, társadalombiztosítási fedezettel csak fél év múlva.

A menstruáció első napján kellett felhívnom az intézetet, majd a 2.-3. napon bementem stimulálásra. És kezdődött a hormonkezelés, az injekciózás, a tablettaszedés, majd a hüvelykapszulák felhelyezése.

Nehéz volt feldolgozni, hogy az első lombikon a zigótáim a beágyazódás után néhány héttel búcsút mondtak a méhemnek. Nem tudtam, hogyan tovább. Kezdjünk egy újabb lombikprogramba? Ahhoz erőt kell gyűjtenem, össze kell szednem magam, hogy újra végigcsináljam. Mert a hosszú és kimerítő előkészületekbe, a petesejtek stimulálásába bizony belefáradtam. És egyesült ivarsejtjeink elvesztését is fel kellett dolgoznom.

A következő próbálkozásig kikapcsolódásra és feltöltődésre volt szükségem. Tettünk egy nagy kirándulást, és három hónap után újra nekiláttam. A második próbálkozásnál már jóval jártasabban adtam be az injekciókat. Odahaza is beszúrtam, nem kellett naponta bejárnom az intézetbe. A második lombikprogramkor már tizenhárom napig kellett szednem antibébi tablettát, azt követték a hormontabletták és a hormoninjekciók.

Az antibébi tablettánál egy tablettát vasárnapra is bevettem utólag, visszamenőleg (hétfőn délelőtt és hétfőn késő este), amitől annyira rosszul lettem, hogy órákat töltöttem a vécén, hányingerrel és hasmenési ingerrel küszködtem és émelyegtem. De ez még csak a kezdet volt, további megpróbáltatások vártak rám. Kiderült, hogy egyes eredményeim egy évnél régebbiek, például a méhtükrözés, amellyel petevezetékem átjárhatatlanságát kiderítették. Be voltam rezelve. Emlékeztem arra, mennyire megviselt. Helyi érzéstelenítők felől érdeklődtem, de semmit sem tudtak ajánlani. Belehalok, gondoltam. Végül belevágtam, fájdalomcsillapítóval, de nem bírtam ki, meg kellett szakítani. Végül dupla áron, altatásban végeztettem el. Ekkor kijelentettem, hogy több kínszenvedést nem vállalok be, nem akarok több kivizsgálást. Még egy évet rászánok, vagyis amíg kitartanak a mostani eredmények, de jövőre már nem aktualizálom őket. Persze lehet, hogy ebből a körhintából nehéz lesz kiszállni, „hátha a következő sikerül” alapon és addig igyekszünk, míg végül sikerül.

Viszont a sok beavatkozás szövődményekkel járhat, pl. cisztákkal. Mesterséges megtermékenyítéskor a vetélés veszélye is megnövekszik (bár talán csak azért tűnik gyakoribbnak, mivel már akkor észreveszik a terhességet és a vetélést, amikor a spontán teherbeesőknek fogalmuk sincs róla). És tisztában voltam azzal, hogy a lehetséges testi szövődmények mellett lelki megpróbáltatást is jelent a sok kivizsgálás, injekció, gyógyszer, egyebek. Megelégeltem a sok kivizsgálást. Tulajdonképpen irtóztam attól, hogy hozzám érnek idegenek a legintimebb testrészemen. Kirázott a hideg, ha csak rágondoltam. Belém nyúlnak, turkálnak bennem. Barátnőim arról beszéltek, hogy őket idővel nem érdekelte, ki néz a széttárt lábuk közé. Számomra viszont nagyon kiszolgáltatott helyzetet jelentett. Összerezzentem minden egyes érintésre, legyen az gumikesztyűbe dugott kéz, hüvelyi ultrahang vagy fémtárgy.
Természetesen a teherbeesés lenne a legnagyobb vágyam, de kimerít a hozzá vezető út. Más nők kilenc hónap alatt nem élnek meg ennyi kivizsgálást, mint én teherbeesés nélkül. Azért is jelenthet ekkora megpróbáltatást, mert sosem betegeskedtem, tehát az orvosokhoz és a steril intézetekhez is csak közvetve volt közöm.

A cél érdekében megteszem, amit tudok, de nem akarok minden áron gyereket, nem akarom, hogy ez a gondolat határozza meg a mindennapjaim. Az élet szép és teljes lehet gyerek nélkül is, sok felfedezni való van a mindennapokban, aminek lehet örülni, viszont azt sem akarom, hogy öregkoromban siránkozzam, amiért nem tettem meg mindent azért, hogy legyen gyermekem.

A barátnőm azt mondta: „el kell döntened, mi az, amit tudsz vállalni a gyerekért, mi az, ami belefér és mi az, ami már nem. A megfelelő hozzáállás csakis az, hogy azt nézed, ha akarsz gyereket, akkor érte, miatta elviseled. Mert megéri. A sok fájdalmat, fáradozást visszaadja a baba illata, mosolya. Kompenzál és elfeledteti a fájdalmat. Mi, nők ebben jobbak vagyunk, mint a férfiak. Birkatürelemmel áldott meg bennünket az ég. Ez átsegít minden nehézségen. És ha azt hiszed, nem megy, nem bírod, újra kiderül, még a sokszorosát is képes vagy elviselni.”

Szóval ezért vágtunk bele a második lombikba, és nagyon reméljük, hogy sikerül. Lelkiekben a két pöttöm bazsarózsára fókuszálunk. Ők a legfontosabbak, az ő osztódásukra, fejlődésükre, megkapaszkodásukra összpontosítunk, hogy családunk teljesebb legyen. Amikor megsimogatjuk a hasam, ahol az egy hete behelyezett kis zigóták fejlődnek, minden fájdalom eltörpül.

Az embriótranszfert követő hétben picit sajog és lüktet még a beavatkozás után a méhem, de néhány nap után elmúlik. Férjem azt mondja, minden nap megnézné kettőnk egyesült sejtjeit a mikroszkóp alatt. Én kicsit aggódom, megvannak-e, mert semmi jelét nem adják, hogy élnek, de mégis milyen jelét adhatná két csöppnyi sokszirmú virág? Növekednek, osztódnak, de a mocorgásukat még nem érezhetem. Férjem azzal nyugtat, hogy a legjobb helyen vannak, ismerkednek az új otthonukkal.

Nagy a mozgásigényem, de csak napi egy órás sétát engedélyezek magamnak és este-reggel néhány cicamozgást (domborít, homorít) és oldalt fekve hajlított és egyenes lábú emeléseket. Mindent óvatosan, lassan. Félek, ha nem mozgok eleget, elfonnyadok és a picik is puhányok lesznek. Pedig a nők többségének ilyenkor még halvány fogalma sincs róla – hacsak nem kivételesen fejlett az intuíciója vagy jól ismeri teste jelzéseit –, hogy terhes, és nyugodtan mozognak és teszik mindazt, amit szoktak. Én meg már óvom magam.

De kanyarodjak vissza az embriótranszfer előzményeihez.

A zigóták beültetését a petesejtleszívás előzte meg. Ez azt jelentette, hogy be kellett menni ultrahangra, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e. Múlt pénteken fél tízre mentem be az orvoshoz. Utána váltottam vele pár szót a teendőkről, adott néhány receptet és utasítást, majd átmentem a főépületbe, leadtam a kartotékomat, és vártam, míg szólítanak. Kb. tizenegykor szólítottak, átöltöztem köpenybe, és a petesejtjeimet altatásban szívták le. Széttárt lábakkal fel kellett feküdni egy ágyra, bal kezembe erősen beleszúrtak egy injekciós tűt, hogy elaludjak, ami nagyon fájt, de utána elsötétült előttem a világ.

A férjem készenlétben várt, mert ha van petesejt, akkor adhat spermiumot. Petesejtleszívás után az ágyam felé hajol egy nővérke, öt van, közli, majd egy órás pihenés után felébresztenek, leültetnek egy fotelbe, teával és keksszel kínálnak. Ha nem érezzük teljesen jól magunkat, akkor adnak még egy adag infúziót. Én kértem egyet.

Pénteken és szombaton gyakran elhangzik köztünk ez a mondat: valahol ismerkednek a sejtjeiddel! Elég érdekes, hogy jelen sem vagyunk utódaink megtermékenyülésénél. A város másik részén egy biológus vagy kémikus összeboronál néhány sejtet, mi meg itthon beszélgetünk. Úgy szaporodunk, hogy máshol vagyunk.
Nagyon drukkolok magunknak – ilyen messzeségből is!

Szombaton már főzőcskézek, teszek-veszek, fogadom a rokonaimat, sokat sétálgatunk. Felhívom a labort és kiderül, hogy az öt petesejtből három megtermékenyült! Most már csak el kell dönteni, mennyit szeretnénk visszaültetni. Én kettőt szeretnék, de a múltkori fekvőtársam azt mesélte, hogy neki hármat ültettek vissza, de csak egy maradt meg... Majd konzultálunk az orvossal. Egyet lehetne fagyasztatni is. Akkor már nem kéne ilyen procedúrának megelőznie, hogy visszahelyezzék. (Hétfőn kiderül, hogy csak kettő lett életképes).

Férjem egyszer-kétszer felmutatja három ujját, ezzel utalva arra, hogy van három zigótánk. Amikor megemelt, azt mondta, hogy úgy érzem, öt petesejttel könnyebb vagy.

Izgalmas dolog ez.

Valakinek elsőre sikerül teherbe esnie, másnak többszöri próbálkozás után sem. Én az utóbbi csoporthoz tartozom. Ebben az is közrejátszhat, hogy elég későn jutottam el arra a pontra, hogy gyereket szeretnék. Harmincöt felett egyre kevesebb petesejt termelődik és egyre kisebb a teherbeesés esélye. Ráadásul a hormonjaimmal is akadtak gondok, így csak a mesterséges megtermékenyítés jöhetett szóba. Természetesen úton nem ment, csak orvosok és mindenféle szerek segítségével. Valójában mesterséges úton hozták létre a teherbeesés természetes környezetét. Sok kihívás előzte meg azt, hogy tegnap belém helyezhettek két megtermékenyített petesejtet. Tegnap, egy hétfői napon történt. Azóta sokat simogatom a hasam és beszélek hozzájuk. Biztatom őket.

A barátunk azzal viccelődött vasárnap, hogy „Mi a programod holnapra?”, „Teherbe esem.” És valóban, hétfőn terhes lettem. Sok injekciónak, tablettának és orvosi segítségnek köszönhetően. Valójában a feje tetejére állították a szervezetem. Két lábon járó hormonbomba vagy, véleményezett egy barátnőm. És igaza volt. A szervezetemben hemzsegnek az „idegen” anyagok.

Mielőtt visszahelyezték kettőnk egyesült ivarsejtjeit, az orvos útmutatást ad, hogyan tovább. A megtermékenyített petesejtek visszahelyezését embriótranszfernek nevezi. Kímélő életmód javasolt, ezt jól tudom. Nem emelni nehezet, nem stresszelni. Mintha az utóbbi kivédhető lenne. De figyelmem a pozitív gondolatokra irányul, így vélhetőleg több lehetséges bosszúságot ki tudok küszöbölni. Egyébként is egy cél lebeg a szemem előtt: megtartani a terhességet. Mert bizonyos értelemben mától terhes vagyok. Bár még a beágyazódás nem történt meg és számtalan veszély leselkedik utamon. De a sikeres terhességre összpontosítok.

Mit jelent a kímélő életmód, teszem fel a kérdést. A nagytakarítást és a nagy bevásárlást ne most intézze, válaszolja a doki. Tulajdonképpen tisztában vagyok vele, már másodszor járok itt, de újra meg újra rákérdezek mindenre. És mennyit ültessünk vissza? Kettőt ültetnénk, egyet fagyasztanánk. Kiderül, hogy a három zigótából csak kettő lett életképes, de azok nagyon jó minőségűek, és mindkettőt visszahelyezik. Akárcsak múltkor. Szóval ikerterhesség sincs kizárva! Mindkettőnek egyformán drukkolok, de legalább az egyik legyen kitartó!

Átsétálunk a főépületbe, ahol immár negyedszer veszem fel a hátul kötős hálóinget (két petesejtleszívás, két visszaültetés), és egy fehér lepedőt terítek a derekam köré, felhúzok egy papucsot és várom, hogy szólítsanak.

Egy lány velem együtt öltözik át, ez az első embriótranszfere, amit pár inszemináció előzött meg, amikor nem a megtermékenyített petesejtet, hanem a megfelelően kezelt spermiumokat helyezték fel. Én ezt a lépést kihagytam – a kedvezőtlen hormonképem miatt. A lány megkérdezte, fáj-e a visszaültetés. Nekem fájt, mondtam, sok más kivizsgáláshoz hasonlóan, miközben mások azt állították, ők meg sem érezték. De a méhtükrözés a legfájdalmasabb. Azt mondta, neki altatásban végezték, hogy ha találnának valamilyen bajt, azonnal kiküszöböljék. Mondtam, hogy én valójában nem tudom megítélni a fájdalmat, mert nekem alapvetően minden „előkészítés nélküli” hozzám érés fáj.

A lány győzködte magát, hogy sikerülnie kell az első lombiknak, mert ő egy újabb injekciókúrát nehezen bírna végigcsinálni. Megpillantom kék foltos a hasát.. Bizony, nem könnyű naponta két injekciót beleszúrni a testünkbe. De megszokja az ember. Én sem tudtam elképzelni, hogy képes leszek rá. Az előretöltött injekciókkal még csak-csak elbánt, meséli, de amelyek tartalmát össze kellett kotyvasztani, azokkal meggyűlt a baja. Én meglehetősen belejöttem a szúrásba, bár a férjem oldotta fel a tablettákat az oldószerekben és állította össze a helyes adagot. Néha pedig bementem a kórházba és a nővérkékre bíztam a keverést meg a szúrást.

Egymás mellé ülünk abban a teremben, ahol petesejtleszívás után feküdtem. Most is sok leendő anyuka fekszik az ágyakon és üldögél a fotelekben. Akik teát isznak és kekszet esznek, azok biztosan petesejtleszívás után vannak, mert az altatásban történik, és legalább 12 órán át nem ehet és ihat az ember. Pénteken még itt feküdtem én is egy órán át, ma pedig, három nap elteltével a megtermékenyített petesejtek visszaültetésére készülök. Ez már ébren történik, és ezáltal a fájdalmat is jobban megérzi az ember. Bár nekem bizonyára alacsony a fájdalomküszöböm. Olyan valójában, mint egy rákszűrés. Két perc az egész.

A visszaültetés előtt még egyszer-kétszer elmegyek mosdóba, majd én következem. Megkérdezik a férjem nevét, nyílik a bejárati ajtó, behívják őt. Az első alkalommal nem jött be a műtőbe, de most megkértem őt, hogy nézze meg a kis zigótáinkat és legyen mellettem.

Fél tizenkettő után megpillantottuk a mikroszkóp alatt a piciket. Mindkét nagyítócsőbe bele kellett néznünk, így rajzolódott ki a két kis sokszirmú virág. Átlátszó virágszirmokból álló emberi csöppségek. Az utódaink. De hosszasabb gyönyörködés helyett fel kellett pattannom a vizsgálóágyra, a lábam szét kellett tárnom (nagyon nincs ínyemre ez a póz!) és beleillesztenem a lábtartóba, majd megkért a nővérke, csússzak lejjebb, és már meg is jelent a lábam közt az orvos. Nem szeretem így kitárni magam. Így kitárulkozni. De nincs más választásom, ha teherbe szeretnék esni. Sokkal szebb lenne szeretkezés közben, mint egy steril teremben. De a lényeg a végeredmény. Egy gyors ultrahang, a vékony csúszós cső még csak-csak kibírható, harminc körüli számokat diktál a nővérkének az orvos, de utána következik a kacsa, amitől igen ódzkodom, mert érezhetően kitágít. De el kell viselnem, hogy bejutást biztosítson a sokszirmú virágoknak.

A férjem a fejemnél áll, erősen szorítom a kezét, a másikkal a karom simogatja. Belém került a két kis virág. Rózsák. Pontosabban bazsarózsák. Átlátszó bazsarózsák. Tüneményes gyermekvirágok.

Még egy hüvelyi ultrahangot elvégez rajtam az orvos, majd elmagyarázza a felvételt: ez itt a nyálkahártya, a fehér buborék pedig a felhelyezett zigóták.

Dobogó szívvel nézzük a fehér foltot. Hogy az ember mennyire tud örülni egy homályos foltnak!

A lábam át kell rakni a tolható hordágyra, majd a nővérkék segítenek átemelni a testem. Az egyik papucsom közben kissé lecsúszik, eléggé zavar, később megigazítom. Levehetem fejemről a hálót és számról a szájvédőt, mondja a nővérke, hacsak nem köhögök.

A kezemben szorongatom a felvételt és a két pici zigótára gondolok. Bekerültek oda, ahol a helyük. Puha, előkészített, meleg otthonra leltek. A fél órás fekvés közben, a kellemes dallamokat hallgatva rájuk gondolok.

Az öltözőben öt lány készülődik, egyesek már negyedszer járnak itt, sajnos ismerik a járást, mondják. Nagyon sokan vagyunk, akik segítségre szorulunk. Megérdeklődöm, ki mennyit szándékozik pihenni. Azt mondja az egyik, hogy neki az orvos szinte megtiltotta az ágyban fekvést. Kell tenni-venni, de mértékkel, el kell terelni a figyelmet a folyamatos aggódásról, vajon megmaradnak-e. Nem jó, ha az ember hónapokig fekszik. A mozgás jót tesz a vérkeringésnek. És egyébként is, ha valaki meg akar foganni, megfogan, és ha valaki nem akar, akkor tehetsz bármit, óvhatod magad, mindhiába.

A velem vetkőző lány azt mondta, neki is fájt a visszaültetés. Nekem most kevésbé, a férjem jelenlétének köszönhetően.

Egész úton hazafelé rájuk gondolok. Otthon eszem egy jót, majd lepihenek. Ma még ágynyugalom javasolt. Evés után beadom az előretöltött injekció tartalmának egyharmadát, nyolc kattintásnyit. Ezzel olyan állapotot idézünk elő, mintha terhes lenne, mondta az orvos délelőtt. Kissé becsapjuk, megtréfáljuk a szervezetet. Néhány nap múlva beadom a második harmadot.

Napközben azt írja a férjem, hogy nagyon szépek a zigótáink. Szerintem is. Hiszen kettőnkből lettek. Este megkérdezi a barátunk, melyikünkre hasonlítanak. Mindkettőnkre, a szüleinkre és a nagyszüleinkre, és valamennyi ősünk zigótáira. Mindegyikünkből van bennük egy falat. Két kicsi virágban benne foglaltatik mindkettőnk családfája.

Beültették kis virágainkat a számukra legkörültekintőbben előkészített környezetbe, a megfelelő táptalajba. A lényeg, hogy kitartsanak, még több szirmot bontsanak, és ne intsenek búcsút idejekorán, mint az előző kettő. És ezért mindent megteszek, ami tőlem telik.